Ez történt


Káció, Akáció, Vakációóó! (Az NFZ Martonvásáron)

2007. 07. 25.


Meg kell mondjam, mélységesen feldúlt, amikor gyermekkoromban megtudtam, hogy Beethoven-rajongásom magyarországi Mekkája tulajdonképpen a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének Parkja. Ezen belül kedvenc múzeumom, a Beethoven-múzeum a kastélyban, illetve a koncert helyszíne csupán mellékesen jelen lévő érdekesség, idegenforgalmi látványosság.


Ez a Beethoven park, gondoltam sértődötten. Na jó, Brunszvik park, de az majdnem ugyanaz. Mit keres itt holmi intézet? – tettem fel a kérdést magamnak és gondolom szüleimnek is mélységes felháborodással.
Lassan kezdem elfogadni a fenti tényt. De mondom, tényleg lassan megy!


Madárcsicsergés, vonatzakatolás, szúnyogfelhő, tücsökciripelés.


Fentiek közül bármelyik makacs résztvevője lehet egy szabadtéri előadásnak. Martonvásár, minden nyári hangversenyek ősi szent tehene, évtizedek óta mágnesként szívja magához a hagyományos Beethoven-koncertek közönségét, pedig az annyit emlegetett akusztikai fal sosem épült fel. Nem is baj. Most is jószerivel “telt ház” volt az egyébként ezúttal teljességgel szúnyogcsípésmentes parkban. Hogy utóbbi körülmény a kánikulának, vagy emberi beavatkozásnak köszönhető-e, nem tudhatjuk, de hála és köszönet érte!


További nehezítés a szabadban, hogy játszhat a legkitűnőbben a zenekar, a CD-n hallható, hangkeverési boszorkánykonyhákon kikutyult zengzetes soundhoz, vagy a kitűnő akusztikájú hangversenytermekben szerzett élményekhez szokott fülünk számára egy minden hangosítástól, technikai manipulációtól mentes szabadtéri hangzás csak másodlagos zenei élménynek tűnhet. Gyakran merülhet fel a gyanú az esemény szereplőinek mindkét frontvonalán, a közönség és az előadók fejében egyaránt: szabadtéri koncertre nem kizárólag a zenei élmény, hanem legalább annyira a kellemes nyáresti séta, a madárcsicsergés, naplemente okán jár az ember. Ezt a teóriát némileg alátámasztja, hogy ezen az estén, még a befejező műsorszámként előadott Eroica szimfónia Adagiója után is befutott néhány “későn érkező”. Ennél kedvezőtlenebb a helyzet, ha az előadógárda is kimondva-kimondatlanul arra apellál, hogy “ez kérem csak egy szabadtéri koncert”.


Amikor megszólaltak a VIII. szimfónia lendületes ívet bejáró kezdőhangjai, még csak sejteni lehetett, hogy a szabadtéri átlagelőadás rémítő fenyegetése hamarosan semmivé foszlik. A szemet gyönyörködtető természeti környezetben a nagy energiákkal megszólaltatott hangorkán egyes hangjai ugyan most is hallható nyom nélkül elenyésztek, mégis zenévé állt össze az igyekezet, ráadásul az adott akusztikai viszonyok alkalmat adtak néhány érdekes felfedezésre is: a végletekig lehámozott, szinte csupasz hangzásélmény felfedhetett a hallgató számára néhány olyan átkötést, zenei váltást, a hangszercsoportok közti adok-kapok játékot, amely a hagyományosan szép lemezfelvételeken vagy koncertélményeken többnyire rejtve marad. Különös dolog ez az akusztikanélküliség. Arra gondolhatnánk, hogy amennyiben nem effektíve zenei élményre, hanem zenészek technikai, előadói kvalitásaira vagyunk kíváncsiak, amikor nem az a cél, hogy kényelmesen hátra dőlve magunkba szívjuk a zenét, hanem az, hogy hideg racionalitással elemzzük az előadó(k) pillanatnyi, vagy általános felkészültségét, testi-szellemi “jelen levését”, akkor nincs más teendő, mint kivinni őket egy lelkileg felemelő, ám zenei hangzás tekintetében ennyire száraz környezetbe.


Alpaslan Ertüngealp szemmel láthatóan függetlenítette magát mindettől, magabiztosan, világos mozdulatokkal és egyértelműen közvetített, határozott elképzeléssel dirigálta a két, Beethoven szimfonikus termésén belül kissé mostoha sorsú F-dúr szimfónia közül a másodikat. Szívet melengető felismerés volt, hogy számára ez a koncert is egy lehetőség, komoly feladat és ajándék. Nyilván tudatos és határozott volt az egyébként nem mindennapi műsorválasztás is.


A fiatal török karmester a budapesti Zeneakadémián elsajátított vezénylési technikán felül megmutatta, hogy zenei elképzeléseit saját egyéniségéből fakadó, tért ölelő, az értelmezés mélyebb rétegeiből eredő kifejezésekkel gazdagítja a zenekar számára egyébként nyilván rutinszerűen ismert darab előadásakor. Jó volt ezt a szabad, könnyed, olykor pozitív értelemben túlfűtött, a megszólaltatott mű erejétől és lendültétől elragadtatott, de a pozőrség csábításától mentes dirigensi mentalitást látni, és a zenekar pontos, a karmester minden rezdülését híven követő játékán hallani.


Nincs konfliktusoktól, sötét színektől, zenei drámától teljességgel mentes Beethoven-szimfónia. Hiába sorolja – okkal – a zenei köztudat a Nyolcadikat a Negyedikkel és a Hatodikkal együtt az élet vidám, napos oldalát bemutató és előtérbe helyező opusok sorába; ahogy a Negyedik összes tételében, úgy itt is – főként a két szélső tételben – egyszer csak összecsapnak a hullámok, hirtelen mégis elbújik a nap, a Hatodikban direktebben, itt áttételesebben, egymásnak esnek a hangok, zenei konfliktus formálódik. Ekkor villant meg Ertüngealp egyik legfontosabb, a zenei feszültségteremtés, puszta technikán túlmutató képessége. Mimikával, mozdulatokkal, indulattal sarkallta a zenekart a kifejezés hangokon túli érzékeltetésére. Ez mindenképpen jó előjel volt az Eroica előtt. Végül az F-dúr szimfónia záró akkordjai nem csupán hangerejükkel győzték le a Pásztor János alkotta, mélabúsan szigorú Beethoven-szobor mögött nem messze elsuhanó, több kilométeresnek tűnő gyorsvonat hangos suhanását.


Bár a Nyolcadik 9 évvel később született, mint az Eroica, és bár Petrányi Judit is elmondta a koncertet megelőző kétnyelvű bevezetőjében azt a beethoveni alapsztorit, hogy a mester maga többre értékelte az F-dúr szimfóniát a jóval népszerűbb és gyakorlatilag vele egy időben született A-dúrnál, a zenei jelen- és utókor kíméletlenül helyére teszi és bebetonozza az előadói szokásjogot. Hiába, szeretjük a nagyszabásút, a monumentálist, természetes hát, hogy a részben még ma is tisztázatlan legendáriumokkal körüllengett Esz-dúr szimfónia került a szünet nélkül megtartott koncert második játékrészébe. Kijár neki a tisztelet, a fókuszált odafigyelés, kijárt neki a török dirigens pár másodperces hatásszünete, mielőtt belevágott volna a darab előadásába. A szabad természet hangjai, a civilizáció zajai is kegyesek voltak, és hagyták szétterjedni az áhítatos csendet. Az előzmények ismeretében joggal lehetett reménykedni abban, hogy a sok nagyszabású, kiváló megszólaltatás, számos eltúlzott és aránytévesztett interpretáció, és még több ledarált tucatelőadás után méltó módon szólal meg ez a valóban zenei fordulópontot jelentő szimfónia. Ma már teljességgel természetesnek tűnik a korabeli zavarodott, valamiképp elismerő, mégis nagyrészt tanácstalan fogadtatás, de még ez sem vetekedhet azzal az érdektelenséggel, ami ezen a koncerten – szerencsére egyelőre korántsem jellemző módon – abban csúcsosodott ki, hogy egy közelben ülő hölgy a koncert elején be-, majd végén kikapcsolta mobiltelefonját (!), és a hangverseny alatt végig azt nyomkodta, mély átéléssel. No comment.


Szabadtér ide, vonatsuhanás oda, az Eroica teljes valójában megszólalt ezen az estén. Ertüngealp komoly és határozott elképzelésekkel, a részletek kidolgozására fektetett hangsúllyal dirigálta a darabot. Vannak kényes pontok a szimfóniában szép számmal, amelyeken elcsúszhat az igyekezet, ahol megtörhet a varázs, ahol elveszítheti a darab duzzadó és elsöprő tartalmát, hogy csak a – a keletkezés időpontjában mindenképpen – terjedelmes játékidő maradjon meg emlékezetünkben. A legkevésbé sem történt így; a karmester mély beleéléssel, ugyanakkor pontos instruálással formálta a darab hegyvölgyeit. Az előadás súlypontja alighanem az Adagio volt. A szemmel is láthatóan, a karmester által hangsúlyozottan elvárt pianissimók nyilván nem vizes papírra lehelt akvarell ecsetvonásokként, hanem réztáblába vésett vonalakként szólaltak meg, de ez az adott körülmények közt csak dicséret lehet. A forték azonban az első tételben megszokott fénnyel ragyogtak, vagy ha kellett, akkor a mélyvonósok meleg barna tömbjeiévé formálódtak. A dirigens mindvégig megadta az előadásnak azt a pluszt, mitől zenévé válnak a hangok. És ez így ment végig.
Majdnem végig.


A Finale végső, lezáró, diadalmas kódája előtt egy pillanatra megtört bennem a varázs. Amikor – hitem szerint – a mű meg(nem)nevezett hőse már-már az enyészeté lesz, a vonósok és favúvók egymásra felelgető szaggatott pianissimójának a végsőkig el kell halkulnia, szinte köddé kell válnia a főnix madárként való újjáéledés és feltámadás előtt, akkor Ertüngealp a jelek szerint másképp gondolkodott. Mindenesetre valamiképp összemosódott a két gyökeresen eltérő zenei szövet. A pianissimo inkább mezzoforte volt, a fortissimo pedig kissé határozatlanul kibomló forte.


Ha azt állítanám, hogy ez tönkretette a gondosan felépített zenei élményt, sutba dobta másfél óra minden kellemes csalódását és elismerést érdemlő mozzanatát, akkor nagyon igazságtalan lennék. Elképzelhető, hogy ez is egy volt a szigorú és tudatos előadói döntések között, és épp ez a határozott karmesteri alapállás volt az, amitől ez az este szép és emlékezetes marad.


2007. július 21.
Martonvásár
Az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetének parkja
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: Alpaslan Ertüngealp
BEETHOVEN:
III. (Esz-dúr) szimfónia, op.55
VIII. (F-dúr) szimfónia, op.93


– mg –
(Café Momus, 2007. július 25.)