Ez történt


Judit a férje nyakán (Fáy Miklós kritikája)

2009. 10. 02.


Fiatal az évad, frissen játszik a Nem­zeti Filharmonikus Zenekar, és most már tényleg illetlenség lenne megle­pődni, hogy mennyire jól bírják. Haydn A reggel szimfóniájaés a Schu­bert 3. szól az első részben, nem ál­lítom, hogy egy egész életet megha­tározó élmény, de friss, pontos, fe­szes előadások. Furcsa a két szimfó­nia egymás mellett, mert annyira ha­sonlítanak. Fiatal emberek zenéi, sok bennük a szóló, bár ezen a téren Haydnnál nagyobb a változatosság, előbb a fuvola, aztán hegedűs, csel­lista, nagybőgős feltűnősködhet, míg Schubertnél az oboista produkálhat­ja magát a legtöbbet. Mégis érdeke­sebbek a különbségek. Haydn műve arról is szól, hogy kérem, még fel sem vagyok találva, még pontosan senki nem tudja, mi is az a szimfónia. Schu­bert a készbe érkezik, ismerve, és töb­bé-kevésbé betartva a szabályokat. Haydnnál soha nem lehet tudni, mi következik, Schubertnél viszont nem nehéz kitalálni, de annyira jó, hogy tényleg az jön.
 
Csak hát az egész akármennyire szép, friss, ropogós, mégiscsak fel­vezető a második részhez, A kékszakállú herceg várá” és „a zene túl van a szava­kon” gondolat mellé becsúszik egy érdekes is: Komlósi Ildikó azt mond­ja, hogy a darabbal Kékszakállúnak vége, de Judit él tovább.hoz. Sajnos nem a da­rabbal folytatódik a műsor, hanem egy kis vetítéssel. Az egész elég fur­csa ötlet, hiszen ahhoz a műhöz akar­nak kedvet csinálni, ami éppen jön, és amit épp vár a filmecskét néző közönség. Körülbelül annyira értel­mes gondolat, mintha egy termék reklámját a csomagolás belső olda­lára helyeznék el, és csak az tudná megnézni, aki előzőleg megvette az árucikket. De a sok „férfi és nő vi­szonya
 
Adyn edződve rögtön rávágná az ember, hogy „Általam vagy, mert meg én láttalak, /S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”, Judit­nak csak az az egy fontos tette volt, hogy ott tudta hagyni a családot a Kékszakállúért, de minden más csak visszacsillog, mindennek a herceg ad teret, formát, fényt vagy árnyé­kot. Most viszont nem lehet felesel­ni, kezdődik a darab, Szacsvay Lász­ló vagy először kapott pályája során mikrofont a kezébe, vagy egy külön­legesen rossz példánnyal lepték meg, mert püffögve mondja el a proló­got, aztán zenekar, énekesek. És ki­derül, hogy Komlósi Ildikó tudta, mit beszél.
 
Az is kiderül, hogy a zenekar ab­szolút csúcsformában van. Az ötö­dik ajtónál az orgona hangerejét egy kissé túlzottnak hallottam, ak­kor csak látni lehetett a többieket, de akusztikailag az orgonista min­dent vitt, egyébként viszont Kocsis Zoltán vezényletével nemcsak kü­lönlegesen tiszta és erős a zeneka­ri jelenlét, de időnként olyasmit is észre lehet venni, amit máskor soha. Egy kényelmetlen, idegtépő, ma­gas fekvés a csellóknál – biztos va­gyok benne, hogy ezt ma hallottam először.
 
Az énekeseknél azonban borul a színpad. Pusztán az énektechnika és a hanganyag is elég lenne erre: Komlósi Ildikónál mintha minden hanggá változna, míg Palerdi And­rás csak erőlködik, akármennyire ér­tékes is a hangja, küszködik vele. Ez a fölény további következmények­kel jár, Komlósi Ildikó színesen, vál­tozatosan, szituációteremtő erővel énekel, Palerdi András pedig merev és kifejezéstelen. Ha volt is esetleg emögött valami interpretációs szán­dék, mondjuk a merev éneklés a Kék­ szakállú visszafogottságát lett vol­na hivatott ábrázolni, tíz perc után már nem érzékelhető, az ember leg­inkább arra kíváncsi, meddig tud ennyire érzéketlen partner maradni Palerdi. Ami azt illeti: végig.
 
Szívesen futom le a tiszteletkörö­ket, hogy a fiatal énekes, ha nem is beugrással, de mégiscsak megmen­tette az előadást, az eredeti színla­pon még nem öt ígérték, vagy hogy Palerdi érezhetően fejlődik, évről évre érettebb, sokoldalúbb, árnyaltabb a szerepeiben, de itt most ez egyszerű­en kevés. Az ember egy percre sem tud a Kékszakállúval foglalkozni, mert a komor és sértődékeny pasas mellett egy színes, eleven, érdekes nő áll, szegény Judit bedőlt a titokza­toskodásnak, elképzelt magának egy küldetést, még szerencse, hogy ha­mar kiderül a tévedés. Hogy Bartók fordul-e egyet ettől a sírban, vagy örül, hogy a nőgyűlölőnek, bizalmat­lannak, férfibánatosnak tartott da­rab így is értelmes, azt persze senki nem tudja. De talán nem véletlenül nem az a mű címe, hogy Judit férjé­nek a vára.
 

(Élet és Irodalom, 2009. október 2.)