Az est műsora a legelőször beígérthez képest többször változott (volt úgy, hogy két különböző, csak magyar szerzők műveiből álló programról is szó esett), de Kocsis Zoltán zongoraművész és a magyar Nemzeti Filharmonikusok élvezetes vasárnap esti koncertjén végül két magyar, Bartók és Liszt zenéjén kívül Dvořák muzsikáját is élvezhettük. Ritkán hall San Francisco közönsége ilyen igazán sajátos hangzást produkáló zenekart. Akik dús és meleg tónusokra vágytak, vasárnap talán csalódtak: az előadás ugyanis inkább szikár és áttetsző volt. Az amerikai zenekarok többségét jellemző gazdag és homogén hangzás helyett a magyar vendégegyüttestől csillogó és áttetsző, a hangszerek változatos színeit kiemelő játékot hallottunk. A fafúvósok figyelemre méltó élénkséggel és kifejezőerővel, a rézfúvósok pedig – ahogy azt kell – férfiasan játszottak, míg a vonósok feszes és koncentrált előadásmódja rendkívül tiszta és pontos hangzást eredményezett. Ez a hangzás részben valószínűleg Kocsis Zoltánnak köszönhető, akinek lenyűgöző zongorajátéka is hasonló elképzeléseket sejtet.

A műsor első száma, Bartók Táncszvitje mindjárt alkalmat adott a fafúvósoknak kitűnő játékuk megcsillogtatására. Különösen tetszettek a fagottok és a klarinét – a zenészek szinte improvizatórikus könnyedséggel, ugyanakkor a ritmus tökéletes betartásával adták elő a szólókat. Kocsis és a zenekar az egész mű alatt érzékeltetni tudta a zenében rejlő ironikus humort csakúgy, mint a robusztusabb és népiesebb elemeket. Kocsis ritmuskezelése figyelemre méltó: egyszerre hajlékony és fegyelmezett. Feszes, ám ugyanakkor kifejező mozdulataival úgy tudta tükrözni a váltakozó, rapszodikus hangulatokat, hogy közben egyszer sem veszítette szem elől az egész mű szerkezetét, irányvonalát. Öröm volt hallani, hogy egy csoport magyar milyen magabiztosan és milyen természetességgel adja elő éppen ezt a zenét.
Liszt Ferenc Esz-dúr zongoraversenye alkalmat adott Kocsis főzeneigazgatónak, hogy zongoristaként és karmesterként is megcsillogtassa képességeit. Lehet, hogy egyeseket kizökkentett a műélvezetből, hogy a zongorista-karmester a zongoraszéktől gyorsan fellép a dobogóra és vezényelni kezdi a zenekart, sőt, olyan helyzet is volt, amikor tényleg aggódtunk, hogy odaér-e időben a zongorához (mindig odaért). Ami engem illet, lenyűgözőnek találtam a teljesítményét.

Egységes előadás

Liszt zongoraversenye a négy „tételt” egyetlen zenei folyammá ötvözi, és ezért hozzá nem értő előadásban akár rapszodikusnak és céltalannak is hangozhat – mintha Liszt lett volna az, aki nem tudja, mit csinál, nem pedig az ártatlan zongorista. Kocsis élénk és izgalmas, a romantikus túlzásoktól mentes értelmezést kínált, és én magam például ritkán éreztem ennyire érthetőnek ezt a zenét. Öröm volt hallani a nyitó rész pontosan és átgondoltan strukturált előadását. Nyoma sem volt retorikus fellengzősségnek: helyette maradt a szokatlanul hatásos és intelligens megfogalmazás. A csodálatos lassú részben Kocsis a színek és kifejezésmódok széles skáláját mutatta be, a légiesen könnyedtől a legerőteljesebbig. A scherzo részt ritkán halljuk ennyire könnyűnek és csillogónak, és a finálét is felvillanyozta a zongorista játékának pontossága és ereje. Egyszer-egyszer már azt szerettük volna, hogy Kocsis lazítson egy keveset a hangszer feletti uralmán, hogy legyen kissé érzékibb és kissé romantikusabb az előadásmódja – de tagadhatatlan volt a zenei elképzelés vitalitása és létjogosultsága: a végén a közönség felállva ünnepelt.

A szünet után Kocsis visszatért a karmesteri pódiumra és Dvořák ritkán játszott 3. (Esz-dúr op. 3.) szimfóniáját vezényelte. Az 1873-ban íródott és a rákövetkező évben Bedřich Smetana vezényletével bemutatott mű Dvořák egyetlen olyan szimfóniája, amely négy helyett három tételből áll (scherzo nincs benne). A Harmadik szimfónia Wagner számottevő hatásáról tanúskodik, de ennek ellenére hamisítatlanul dvořáki. Az előadásban Kocsis úgy tudott pompát és ragyogást felidéztetni a zenekarral, hogy közben elkerülte a hatásvadászat csapdáját.

Az áradó első tétel egyszerűségében és természetességében volt hatásos. Kocsis itt is megmutatta, hogy a romantikus túlzásokkal szemben a zenei kifejezésmód nemességét, a textúra világosságát részesíti előnyben. A második tétel hosszú (bár nem tűnt annak), egyike a legborúsabb lassú tételeknek Dvořáknál, és Kocsis csodálatosan megragadta a zene elégikus, gyászos hangulatát. A magával ragadó fináléban pedig ismét előtérbe került Kocsis feszes ritmusérzéke: az állandó pontozott ritmust úgy tudta egyre fokozni, hogy közben egyszer sem veszítette el ellenőrzését felette. A rövid és élvezetes ráadást (Brahms 10. magyar táncát) ellenállhatatlan lelkesedéssel és magával ragadó befejezéssel játszotta a zenekar. Utána az jutott eszembe, hogy mennyire emlékeztetett engem ez a koncert egy pohár remek pezsgőre – friss, pikáns, harmonikus, az íze pedig épp csak annyira különleges, hogy elmondhassuk róla: érdekes volt.