Ez történt


Játszva ismerkedés

2003. 06. 06.


Azt hiszem, sokan voltunk így Jean-Yves Thibaudet-val. Tudtuk, hogy híres, hallottuk a nevét, láttuk az arcát különböző lemezborítókon, csak azt nem tudtuk, hogyan zongorázik.


Még utólag is azt mondom: érthető volt a gyanakvásunk. Túl sok a muzsikáló szépség a világban. Túl sok a hegedülő modell, a csellózó pszichopata, az éneklő dervis, a zongorázó elmebeteg. Karaktereket keresnek a koncertszervezők és a lemezkiadók, olyanokat, akikben nem az az érdekes, ahogyan zenélnek, hanem amit a zenén kívül tesznek, és amit el lehet még mondani róluk, bizonyságául annak, hogy nagy művészek. Főleg, ha a zenei teljesítmény esetleg nem lenne elég meggyőző.


Thibaudet pedig nagyon kényelmesen illik bele ebbe a gyanús világba. Jól fényképezhető, láthatólag önnön külsejének megszállottja, melíroztatja a haját, szedi a szemöldökét, festi a pilláját. Gondoskodik mindenféle kis extravaganciáról: az a hír járja róla, hogy kizárólag piros zokniban hajlandó föllépni. Hogy az utóbbi igaz-e vagy sem, a zeneakadémiai koncert alapján nem megállapítható, túl szűk, és túl hosszú volt hozzá a nadrágszára. De aki ennyi érdekeset mutat magáról, annak talán már nem is kell annyira zongorázni tudnia. Fölösleges luxus.


Egészséges kétely és sötét gyanú azonban csak addig tartja magát, amíg az álmodozó tekintetű, feszes feketébe öltözött zongorista bejön, elfoglalja helyét a hangszer mellett, és Kocsis Zoltán beinti a Nemzeti Filharmonikusokat. Ravel G-dúr zongoraverseny. És egészen kivételesen az ember nem bánja, hogy nem Kocsis játssza a szólót.


Nézzünk szembe a tényekkel: Jean-Yves Thibaudet nagyszerű zongorista. Könnyű és gyors kezű, de ugyanakkor sok színnel játszik, nem ragad le az üres virtuozitásnál, kitűnő a tempóérzéke, és abszolút kommunikatív a játékstílusa. Nézi a karmestert, reagál rá, de Kocsis is figyel, egy pillanatra összemosolyognak, értik egymást. Miközben mégis két oldalról kerülgetik a művet, Thibaudet a mélységesen mély elegancia felől érkezik (amely Ravel chopini jellemvonása), Kocsis és a zenekar súlyosabb, kicsit talán németesebb, de Párizshoz képest mindenképpen keleti. Hanem amikor a második tételben a zongora mellé az angolkürt csatlakozik, akkor nincs Kelet meg Nyugat. Zene van és szépség. Aztán egy döbbenetes tempójú zárótétel, amit meg is kell ismételni, ekkor mintha még gyorsabbak lennének. A zongorista az utolsó futammal szinte ledől a zongora mellől, a közönség piheg, és levegőért kapkod. Kocsis és a zenekar meg folytatja a szünet után Stravinskyval és Sosztakoviccsal. Kemény fiúk. Meg lányok is.


Fáy Miklós
(Népszabadság)