Érdemes volna, csakhogy lehetetlen, összeszámolni, hány előadása zajlik ezekben a napokban a világon A diótörőnek operaházakban balettként, hangversenytermekben szvitként és még mindenféle formában.

Kisülne tán, hogy minden idők legnépszerűbb zeneművével állunk szemben, bár az, hogy az Induló és a Virágkeringő karácsony nélkül is a leggyakrabban játszott klasszikus zenei slágerek közé tartoznak, mindenféle felmérés nélkül is nyilvánvaló. Az igazán nagyon nagy zeneszerzők valahogy nem tudnak leszállni a gyerekek szintjére, de ez nem rajtuk múlik: a „komolyzene” nehéztüzérségi fegyvereit nem azért fejlesztették ki, hogy a kicsiket szórakoztassák.

E. T. A. Hoffmann elbeszélése is mindenképpen több mint mese – az író minduntalan kiszól az olvasónak, akit egyértelműen felnőttnek képzel el. A különböző átdolgozások azonban tudatosan egyszerű mesévé süllyesztették a történetet, amely végül balett-librettóként Csajkovszkij kezei közé került, de a zene végül is nála sem vált gügyögő semmitmondássá. Néhol kissé súlytalan, de leginkább megkapó ötletekkel, szép zenékkel teli partitúrát ajándékozott karácsonyra nemcsak a gyerekeknek, hanem a zenekaroknak és a gyerekeket kísérő felnőtteknek is.

Így, teljes valójában kissé hosszadalmas a teljes mű: az első rész negyven, a második harmincegynéhány percig tartott. De ha már Kocsis előadja, nála kötelező a filológiai hűség az eredeti partitúrához. Vissza kell hozni azokat a tételeket, amelyeket általában kihagynak, és az eredeti sorrendet is helyre kell állítani. (Az Induló szokott például más helyen szerepelni.)

A Bábszínház eredeti előadása viszont kicsiny gyerekeknek készült, ha úgy tetszik, a lebutított változatra. És noha telis-tele van jópofa ötletekkel, hűen a zenére alkalmazva azokat, felnőtteknek ez így valóban kissé szimpla volt, nélkülözte azt a fajta iróniát (talán a tevét leszámítva), csavarosabb látásmódot, amely például a nem kifejezetten gyerekelőadásnak készült Petruskát jellemezte. Valamint megvalósításban is kaphattunk volna több kiérleltséget, zavaróak voltak például a pontatlanságok a Virágkeringőben, ugyanis ahhoz, amit a zenekari árokból hallottunk, valóban egy önálló, ehhez készült bábjáték, és tökéletes előadása dukált volna.

Mert az volt az igazi ajándék, amit a zenekartól és Kocsistól kaptunk. Kicsinek és nagynak, nagyon kritikus és csak kicsit kritikus elmének. Minden hang, ami onnan lentről jött, azt szolgálta, hogy ami fent a színpadon megvalósul, megkapja a legszilárdabb zenei alátámasztást. Ha indulóritmus kellett, akkor az szólt, ha táncos karakter, akkor az. Ha halkan, selymesen kellett szólniuk a hegedűknek, akkor úgy szóltak, ha elbűvölően a csellóknak, akkor úgy szóltak, ha erőteljesen a mély rezeknek, akkor úgy szóltak, ha az ütősöknek kellett megmutatniuk magukat, nem lehetett nem észrevenni őket. Helyükön voltak a szólisták, nyoma sem volt gikszereknek. És mindez úgy, hogy közben az egésznek a ritmusa a bábosok tempójához igazodott; de miközben szolgálta azt, ellentmondást nem tűrő úrrá vált.

Csak egy dolog adott okot szomorúságra. Mutatóban is alig akadt gyerek a nézőtéren. Lehetne a karácsony előtti Diótörő-előadásokból hagyomány, de ahhoz sajnos tényleg egy rövidített változat, vagy legalábbis korábbi kezdési időpont kellene. Mert az sem utolsó ajándék, ha valaki kisgyerekként úgy tudja meg, mi is az a szimfonikus zenekar, hogy az igazán az.

2007. december 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
A Magyar Rádió Gyermekkórusa
A Budapest Bábszínház művészei
Vez.: Kocsis Zoltán
CSAJKOVSZKIJ: A diótörő

Varga Péter
(Café Momus, 2007. december 24.)