Ez történt


Hosszú út, együtt

2002. 10. 17.


Úgy kezdődött, hogy Kocsis Zoltán vezényelni kezdett, és mi, a bölcs közönség azt mondtuk: nem baj. Valamikor mindenkit utolér ez a mánia, nem elég, ha hangja van vagy ragyogóan játszik egy hangszeren, ki akar állni a zenekar elé pálcával hadonászni. Régi idők maradványa, amikor még a karmester volt a zenei élet császára. Vezényel Barenboim, Ashkenazy, Domingo, sőt legújabban Itzhak Perlman is lemezre dirigálta a Csajkovszkij-hegedűversenyt. Ennyivel tartozunk nekik, nemcsak azért, mert annyiszor csodáltuk a játékukat, hanem, mert hittünk, hiszünk muzsikusságukban is, hogy nem fürge ujjaikat vagy szép hangjukat csodáljuk, hanem zenei kifejezőkészségüket, tudásukat, formálásukat, a hangokkal való közlés tudományát.
Aztán láttuk, hogyan fordult Kocsis Zoltánnál komolyra a dolog. Először csak azt lehetett észrevenni, hogy ha nem is szép ez a vezénylés, azért hasznos, a zenészeknek ennyi is elég, és a megszólaló muzsika egyre izgalmasabb. Aztán jött a dolgok akkori állása szerinti nagy dobás, merész húzás (megint valami, aminek a hátteréről alig lehet tudni valamit), és Kocsis lett a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatója. A közimádatnak örvendő és rendkívül látványosan vezénylő Kobajasi után valaki, akit még mindig nem fogadott el karmesternek a szélesebb közönség, és ezen az alapon persze az érintettek azonnal támadni is kezdtek. Ezen is. túljutottunk, mert a Nemzeti Filharmonikus Zenekar rövid idő alatt hihetetlen javulást mutatott, olyan mérvűt és színvonalút, amire nem lehetett azt mondani, hogy „ennyi pénzből könnyű”, mert egyszerűen nem pénzkérdés. De titokban még mindig azt mondogattuk, hogy nem lesz baj? Érdemes ennyi erőt, energiát áldozni a zenekarra, amikor ott áll a sarokban a zongora? Nem veszítünk túl sokat? Jut Kocsisnak elég ideje a gyakorlásra, hiszen ő mégiscsak vezénylő zongorista, nem pedig zongorázó karmester
A gát biztosan mindenkinél máskor  szakad át, nekem most szerdán, a Zene akadémián. Most vált nekem is meggyőződésemmé, hogy az a munka, amelyet Kocsis Zoltán karmesterként a Filharmonikusok élén végez, legalábbis egyenrangú zongoraművészi munkásságával. Még most is szinte hallom, hogy „na, azért ez túlzás”, de hát maga a koncert nekem elég meggyőző bizonyíték volt. Pedig eredetileg nem erre volt kitalálva a műsor, Kocsis zongorázott is, Beethoven G-dúr koncertjét vezényelte a klaviatúra mellől, és a programnak megvolt az a diszkrét bája, hogy ez a mű volt az ő számára az indulás, a megnyert Beethoven-verseny, az első – a forgalomból már régen visszavett – lemez, úgyhogy a bemelegítőnek játszott István király-nyitány után rögtön két tanulság is kínálkozott. Mindkettő túlságosan is kézenfekvő: az egyik, hogy mennyit változott Kocsis felfogása a műről harminckét év után, a másik, hogy azért Kocsis még mindig akkor a leginkább kommunikatív, amikor a hangszer mellett van.
Mindez persze sokkal bonyolultabb, egyrészt azért, mert a Beethoven-mű szélső tételei technikailag egyáltalán nem voltak makulátlanok, ugyanakkor annyira idegesen, villódzóan, újszerűen, hogy ne mondjam: XXI. századian szólt az egész, hogy az ember újra hinni kezdett egy furcsa ideálhalmazban, amit nevezhetünk úgy is, hogy a klasszikus zene értelme vagy az előadóművész hivatása, vagy Beethoven halhatatlansága. De a két izgatott gyorstétel között a lehető leghagyományosabb lassú szólalt meg, a komoran játszó vonósok felett az esdeklő zongoraszóló, Orfeusz az alvilágban. Az ember szíve erre is megmelegszik, hogy nincs görcs, nem kell folyton újat mondani, a jónál nem kell jobb, az előadói hagyományok sem feltétlenül elvetendőek.
Ilyen pillanatban gondolkodik el az ember, hogy maradjon-e a második részre. Nem azért, mert rossz, hanem mert jó a koncert, és talán nem marad meg ez a színvonal, mert hallotta Kocsist zongorázni – úgyis ez volt a fő attrakció, töprengeni pedig egy nyitány és egy zongoraverseny elegendő. Minek menjünk bele Mozartba, a Szabadkőműves gyászzenébe, ami, ha jól értem, nemcsak saját jogán került a koncertprogramba, hanem a bérletsorozat névadója, Otto Klemperer előtti tisztelgésként is. Utána pedig az Esz-dúr szimfónia, a nagy Mozart-szimfóniák között is az egyik legnagyobb. Kell ez? Amikor Beethovenen is jó lenne gondolkodni, hogy érdemes lenne rögzíteni ezeket a versenyműveket így, most, hogy újra mondanak valamit, meg azon, hogy az értők által lenézett István király-nyitány is milyen messzire visz, a melléktémájából lesz az Örömóda, a főtémájából pedig a Jesus Christ Superstar címadó dala.
Szerencsémre maradtam. Az Esz-dúr szimfónia ugyanis a Beethoven-művek után egészen másféle élményt jelent, azt, amikor a hallgató úgy érzi, nem az interpretációt hallgatja, hanem magát a művet. Kicsit persze ez túlzás, mert az azért feltűnt, hogy milyen jó a vonóskar, különösen a hegedűk, mennyire takkra (vagy tikkre?) együtt vannak, közben úgy sikálnak a vonók, hogy szinte meggyullad a hangszer; hogy a zenekar végre erősnek látszó alapokra került. De ez tényleg mellékesnek látszik ahhoz képest, hogy Mozart, négy tétel, kiegyensúlyozottan, tisztán, pontosan, korszerűen, de mégis a hagyományba ágazottan, telt, modern szimfonikus hangzással, de faütőkkel vert üstdobbal. Meg azzal a könnyebbséggel, hogy mostantól soha, de soha nem kell azzal foglalkozni, hogy vajon Kocsis Zoltán jó karmester-e.




Fáy Miklós
(Népszabadság, 2002. október 17.)

100 évesek vagyunk