Ez történt


Hétköznapok szépsége

2005. 12. 27.


Nem éppen könnyed, karácsonyi muzsikát – jelentős, súlyos alkotásokat tűztek műsorukra december 22-én a Nemzeti Filharmonikusok. Az UNICEF javára rendezett jótékonysági hangversenyen Richard Strauss Metamorfózisai és Beethoven III. szimfóniája között Bartók II. zongoraversenye szólalt meg.


A huszonhárom szóló vonósra komponált Metamorfózisok előadásához nem a szokásos vonószenekari ülésrendet választotta az együttest vezető Kocsis Zoltán; ehelyett a játékosok – mint kamaramuzsikusok – egy nagy félkörben foglaltak helyet a színpadon, csak a három bőgő állt a félkörön kívül, középen. Kocsis vezénylése is arról árulkodott, hogy a Metamorfózisokat kamarazenének tekinti. Először furcsának találtam, hogy mozdulatai alig-alig követik a straussi muzsika érzelmi, dinamikai hullámzását, s szinte csupán a taktírozásra szorítkoznak. Később azonban világossá vált: éppen ez a látszólag szenvtelen dirigálás teszi lehetővé, hogy a helyenként szinte áttekinthetetlenül polifon szövetben a szólamok megőrizzék függetlenségüket, hogy minden egyes téma és ellenpont, minden apró motívum torzítatlanul szólaljon meg.


Hogy mégis némi hiányérzetem volt a Metamorfózisok hallgatása közben, az éppen abból adódott, hogy a Nemzeti Filharmonikusok vonósai nem mindig tudtak megfelelően élni a hirtelen jött kamaramuzsikusi szabadsággal és felelősséggel – s így az előadás hőfoka néha nem érte el az ideális szintet. Kocsis Zoltán szokatlanul élénk alaptempója remekül összefogott előadást eredményezett, bár néhol úgy éreztem, nem mindenre hagy elég időt a karmester. A Metamorfózisok előadásának talán legnagyobb erénye a vonóstónus különleges színgazdagsága és szépsége volt.


A Nemzeti Filharmonikusok varázslatos vonóshangzását a Bartók-mű második tételének elején csodálhattuk meg ismét. Kocsis keze alatt természetes lélegzéssel, mégis teljesen megfoghatatlanul, szinte testetlenül szólalt meg a bartóki korál. A tételkezdet hatását megsokszorozta, hogy a dirigens nem tartott szünetet az első tétel után, így az Adagiónak nem a közönség krákogása és prüszkölése közepette kellett elindulnia, hanem a legtermészetesebb módon kapcsolódhatott a nyitótétel fortissimo befejezéséhez: úgy, ahogy egyszerre csak sötétség borul a tájra. A II. zongoraverseny szólóját Mocsári Károly fölényes virtuozitással, technikailag kifogástalanul és színgazdagon játszotta. Mégis hiányoltam valamit interpretációjából: a tagoló, értelmező akcentusokat, rubatókat, agogikát – vagyis mindazokat az eszközöket, amelyek az előadó “személyes érintettségéről” árulkodnak; arról, hogy éppen ezzel a művel, éppen erről a műről valami nagyon sajátos és személyes közlendője van.


Ez a “személyes közlendő” a Kocsis Zoltán pálcája alatt megszólaló Eroica nyitótételében jelent meg talán a legkézzelfoghatóbban. Kocsis ezúttal is a szokottnál élénkebb iramot diktált, amely azonban a legkevésbé sem tűnt hajszoltnak, sőt azt sem jelentette, hogy az egész tételnek hajszálra ugyanabban a tempóban kellene leperegnie. A melléktéma például mindannyiszor kikövetelt magának egy apró lassítást, mint ahogyan a gyakori sforzatók is szükségképpen fékezték a rohanást. Örömmel hallgattam a markáns hangsúlyokat és hitetlenkedve a hegedűk valószínűtlenül halk és precíz tremolóit a visszatérés előtt.


A második tétel tempóvételét Kocsis interpretációjában az induló karaktere határozta meg, a Marcia funebre ritmikussága ezért egy pillanatra sem nehezült el. A scherzo éltető erejét pedig főleg az adta, hogy a pianissimo szakaszok mögött is mindvégig ott lappangott a fortissimo kitörés vulkanikus energiája. Végül a zenekar három kürtösét kell kiemelnem, akik a trióban nyújtottak parádés teljesítményt.


Nem állítom, hogy életem legnagyszerűbb NFZ-koncertjéről mentem haza 22-én este – de egy remek hangversenyről. Lám, nem csak az ünnepnapok lehetnek szépek.


(2005. december 22. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem; A Nemzeti Filharmonikus Zenekar jótékonysági hangversenye az UNICEF javára; R. Strauss: Metamorfózisok; Bartók: II. zongoraverseny; Beethoven: III. szimfónia; km.: Mocsári Károly (zongora); vez.: Kocsis Zoltán)


Kerékfy Márton
(Fidelio, 2005. december 27.)