Ez történt


Hazáról, népről és magyarságtudatról

2003. 01. 25.


Ritka szerencse, ha az ember élőben is meghallgathatja Bartók Concertóját, a huszadik század egyik elismerten legnagyobb zenekari művét.


Márpedig éppen Concerto technikailag jól megoldott és eszményi szellemiségű előadása emelte egészen különleges kulturális élménnyé a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar csütörtök esti koncertjét az Arlington-teremben. A hol férfiasan erőteljes, hol gyengéd Bartók-mű előadása példás megkoronázása volt az USA-ban 1985 óta most először turnézó zenekar kitűnő hangversenyének.


Ebben a helyzetben tökéletesen érthető választás, hogy a zenekar magyar szerzők műveit tolmácsolta: műsorukon Bartók mellett Kodály Zoltán, és az ország leghíresebb exportcikke, Liszt szerepelt. Az együttes mindegyik művet lankadatlan lelkesedéssel és művészi odaadással játszotta. A missziós küldetéstudattal előadott zenét boldog füllel hallgattuk.


Amint azt a némileg szokatlan cím is sugallja, a Concerto zenekarra a zenekar mint hangszer képességeit megcsillogató darab. E kései mű, amelyet Bartók röviddel az 1945-ben bekövetkezett halála előtt komponált, egyike a zeneszerző közérthetőbb darabjainak, habár a modernizmus hatása itt is jelentős. A dallam fénye átszövi ugyan a művet, de a modernista eszköztár is szinte elejétől végig jelen van. A disszonanciákat a zeneszerző ügyesen elrejti a dallamredők mögé, de a bitonalitás következtében a zenei hangzás középpontja az első morajló ütemektől kezdve végig lebeg.


A Concerto érzelmi körvonalai állandóan változásban vannak, a játékos, ugrándozó ritmusoktól a talányos szakaszokon át a szenvedélyes dallamkibontásokig terjednek. A burleszkes vidámság csak a partitúra későbbi részeiben jelenik meg, és mindjárt átvezet a szándékosan feloldatlan, vérpezsdítő fináléhoz. A zenekar Kocsis Zoltán magabiztos karmesteri irányítása alatt tanúságot tett arról, hogy lenyűgözően jól érti a művet és fordulatait.


Talán nem meglepő, hogy szintén lenyűgöző élmény volt a hangverseny első száma, Kodály Páva-variációinak előadása. A mű jól példázza azt a magyar hagyományt, amelynek célja az ország gazdag népzenei örökségének feltérképezése és a népdalok komolyzenei feldolgozása. Kodály a Páva-variációkban az eredeti dallamot többszörös változtatáson engedi át. A darab sokszínű és hangulatait tekintve változatos.


Kocsis biztos kézzel, világos szándékkal vezette a zenekart, nyilvánvalóan részben annak tudatában, hogy az együttes megbízható közös játéka magában is megáll. Különösen igaz volt ez akkor, amikor a zongora elé ült Liszt Esz-dúr zongoraversenyéhez, melynek egymásba átfutó tételeit könnyedén, lenyűgözően játszotta. Ritkán fordult közvetlenül a zenekarhoz, de az egész mű alatt érződött a szólista-karmester és az együttes közötti összhang.

Liszt zongoraművei igen jó alkalmat teremtenek a művészeknek arra, hogy virtuozitásukat felvillantsák, amit Kocsis meg is tett, amikor szükség volt rá. Előadásmódja ugyanakkor gazdagabb volt, belefért a gyorsabb részek összpontosított szenvedélye és a lassabb, tűnődő szakaszok szokatlanul lágy, éteri ragyogása. A látványos tűzijátékok és a befelé forduló költőiség kontrasztja lefegyverzően erőteljes volt – legalábbis a Liszt-művek megszokott előadásaihoz képest -, ugyanakkor friss és újszerű.


Ráadásként a zenekar kicsivel átlépte a magyar határokat, mivel Brahms 10. magyar táncát adta elő. A rövid, markáns ritmusú szám tanúsította, hogy a német zeneszerző – ahogy Kocsis elmondta a közönségnek – “imádta a magyar zenét”. Ezt a tényt, amely sok zenerajongó számára ismert, a CAMA szervezte hangverseny is szép példával igazolta.

Josef Woodard
(Santa Barbara News-Press)