Ez történt


Hazai pályán a Nemzeti Filharmonikusok

2002. 05. 10.


A Nemzeti Filharmonikusok április 29-i hangversenye ismét tanúságot tett a Kocsis Zoltán vezényelte zenekar meggyőző erejű, fegyelmezett, kitűnő játékáról, ez alkalommal a nagyszerű brácsaművész, Kim Kashkashian közreműködésével. A Zeneakadémia pódiumán játszók zenéje, ha kellett, fület hasítóan hangos volt, de ugyanakkor pontosan követték legkisebb intéseit is karmesterüknek, aki ma honfitársának, Bartóknak legértőbb interpretátora.
A hangverseny lendületesen kezdődött Dohnányi kevéssé ismert Ünnepi nyitányával, amelyet a zeneszerző 1923-ban, Budapest egyesülésének 50. évfordulójára írt. A nyitány mintha kihívná maga ellen a sorsot, úgy hangzik, mint Richard Strauss egy néhány amfetamin-tabletta után: túlfűtött, túlírt, öntömjénező és hajszálnyit hazafiaskodó, amikor felidézi a magyar himnuszt. Felőlem ez a darab nyugodtan maradhatott volna eltemetve a Horthy-korszak legmélyén, különösen most, hogy annak a kornak a nacionalizmusa feléledni látszott Magyarországon az elmúlt hónapokban. A zenekar mindenesetre ragyogóan, hibátlanul játszotta a művet.
Bartók Brácsaversenyét feszes ütemben és egy pillanatra sem lankadó intenzitással adta elő Kim Kashkashian. Nem meglepő, hogy ma ő a világ egyik első számú brácsaművésze. A Nicolo Bergonzi-féle brácsa ágyúként süvöltött át a zenekar felett, a hangszer tág, gazdag hangzása, és a művésznő életteli, magával ragadó játékmódja lenyűgözte a közönséget. Kashkashian kezében a más szólistáknál oly gyakran melankolikus vagy erőtlen concerto végig feszültséggel telített volt. Nem a halált érző komponista bánatos hattyúdalát hallhattuk, hanem a fájdalmas elmúlással küszködő zeneszerző utolsó szenvedélyes, életigenlő fellángolását.
Bartók balettzenéjét, A fából faragott királyfit Kocsis minden visszafogottságtól mentesen játszatta, igazán szabadjára engedte a zenekart. A hatás fülsiketítő volt.
A fájdalom expresszionista megjelenítése játszotta a főszerepet, ahogy a zenekar – Balázs Béla szövege segítségével, amely a kórusülések fölött elhelyezett kijelzőn volt olvasható – elmesélte a királyfi végtelen és reménytelen szerelmét a királylány iránt, aki a királyfi fából faragott és életre kelt bábu-másába szeretett bele.
A fából faragott királyfi ügyetlen táncában és végső megdicsőülésében a zenekar éreztetni tudta a mű groteszk humorát is. Kitűnőek voltak Szatmári Zsolt klarinét- és Kelemen Barnabás hangversenymester hegedűszólói. A Nemzeti Filharmonikusok nem hagytak kétséget afelől, hogy Bartókot játszani számukra hazai pályát jelent.




Kevin Shopland
(The Budapest Sun, 2002. május 10.)