Beethoven lenne jogerősen a harmadik név. Ám a címbéli óriások szimfóniái között, nem éppen stílszerűen, Chopin f-moll zongoraversenye szólt a 28 éves argentin Ingrid Fliter ujjai alatt. Megszólalt és megszólított; a Zeneakadémia közönségének nem holmi kisasszony-zongorázásban volt része, markáns, érett és érzékeny produkcióban. Lett volna ugyan választanivalója a bécsi klasszika irodalmából bőven, de érthető, ha most Chopinben utazik a szó eredeti és átvitt értelmében egyaránt, hisz tavaly, Varsóban, második díjjal ismerte el képességeit a világ alighanem legrégebben alapított s mindmáig életben maradt, 1927 óta rendezett nemzetközi erőpróbájának, a Chopin-versenynek a zsűrije (1932-ben nyerte meg a mi Ungár Imrénk).
Hanem érdekeljen bár hátsó szándék nélkül, miként muzsikálnak Dél-Amerika csücskében – valóban érdekel, hisz a zenei glóbusz olyannyira összezsugorodott, hogy bennünket is érint a tízezer kilométernyi távolságban leütött zongorabillentyű -, hazai tompa fülem birtokában mégis sokkalta jobban izgat, mire jutott Kocsis Zoltán az eltelt rövid időben zenekarépítőként a Nemzeti Filharmonikusok élén. Kivált, hogy Haydn meg Mozart az nekünk, „mi testnek a kenyér”; mindennapi zenei táplálék, nem ritkaságértéke szerint becsülendő akusztikus ínyencfalat.
Két C-dúr szimfónia keretezte Chopint, Haydntól a kései londoni sorozat 97. számú darabjáig, Mozarttól a „Jupiter”-nek becézett, utolsó alkotása e műfajban. Ami vélemény, információ ősz fejemig eljut, aszerint Kocsis karmesteri minőségében nálunk talán a legvitatottabb. Szerény magam, ki mindössze 63 éve hallgatom, 44 esztendeje írásba adom, mit mívelnek a pálcások, még nem próbáltam – valószínűleg nem is lehet – tudományosan meghatározni, mi az, amitől zenészember hitelesen állhat zenekar elé. Arról azonban szentül meg vagyok győződve, hogy Kocsis Zoltán hiteles hely. Rendbe tette a reá bízott együttes hangzásképét, precíziós munkára bírta muzsikusait. Emberein is múlik persze, hogy mennyire eleven egy fagottszóló, oboafricska, hogy aranyló fény övezi a fuvolát, teste van, bár áttetsző, a trombitáknak, és a kürt sem téveszthető össze a tülökkel. A hangzásarányok több mint meggyőző létrehozása szerintem egyértelműen Kocsison múlik. A szólók vitalitása nagy egészben. Mélyebb értelmet nyernek Haydn fullánkos játékai, szarkasztikus fordulatai. Csupa meglepetés, legyen bár induló, tánczene, eleven lüktetésű, már-már Offenbach-szerű finálé. Ám a legtöbb varázslatot Kocsis karnagy úr a lassú variációfüzérére tartogatta.
Jupiter nála, amennyivel összetettebb, épp annyival problematikusabb is. A karakterek egy része eleven, más része fagyott. A Schaffhausen-órák nevezetes pontossága nem hiányzik, tobzódik színekben is a hang, legfeljebb némely füstölgőnek ható vonósbasszus-részben kerül némi szilvalekvár-ragacs vonó és húr közé (4. tétel). Nem tudhatom, megérett-e már a felszabadult, örömteli éneklésre az együttes, szükséges-e karbantartására a jutasi őrmesterek drillje. Ha Kocsis elengedné vonósai gigáját, alighanem tudnának énekelt íveket produkálni a lassú tételben, meg más helyütt. „Jöjj el szabadság!  Te szülj nekem rendet „. A rend létrejött, örüljünk neki, a szabadságra reménykedve várok. A zenészek közt nincs már, aki Busch, Kleiber, Klemperer, Bruno Walter stílusát hagyományként őrizné; kívánnám, hogy a most születőben lévő tradíció e nagyok folytatása, ne cáfolata legyen.

Breuer János
(Népszabadság, 2001. november 19.)