Ez történt


Harcművészet

2008. 11. 21.


Japán szerepe a nyugati zenei életben meglepően egyoldalú. A megszokás az előadó-művészet területén ugyan tekintélyes helyet biztosít számára, ha azonban valaki az európai zenekedvelők bármilyen tetszőleges csoportjától japán komponisták nevét kérdezné, meglehetősen biztos lehetne benne, hogy válaszként csak zavart tanácstalanságot kap.


Még a XIX. század végén ébredő, egzotikum iránti érdeklődés is elsősorban Kína ötfokú hangsorait és az indonéz szigetvilág repetitív formavilágát jelölte meg a friss zeneszerzői ötletek új forrásaként, így különösen érdekesnek ígérkezett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar november 12-i hangversenye, amelynek műsorán két japán szerző, Sugata Isotaro és Ikebe Shin-ichiro egy-egy kompozíciója szerepelt Sosztakovics 5. szimfóniája (d-moll, op. 47) mellett.


A tájékozatlanság kényelmetlen érzésén szerencsére sokat enyhített a részletes műismertető, amelyből kiderült, hogy az 1952-ben mindössze negyvenöt évesen elhunyt Sugata életművét a japán zenei szakirodalom is csak az elmúlt tíz évben fedezte fel. A XX. század első felének japán szimfonikus zenéjére irányuló retrospektív érdeklődés – aligha meglepő módon – hasonló helyzetre világított rá, mint amivel a korszak nemzeti kulturális törekvéseket célul kitűző közép-európai zeneszerzőinek életműve is árulkodik: Sugata láthatóan a nyugati polifónia zenekari fogalmazásmódját igyekezett japán fordításban közreadni. A zárkózott szigetország udvari zenéjének egyik hagyományos darabját idéző művében, a Két sárkány békés táncában legalábbis, amely a koncert nyitányaként szolgált, egyértelműen ilyen szintézis létrehozására törekedett, távol-keleti effektusokkal színezve a XIX. század végi európai ízlésnek megfelelő szimfonikus hangzásvilágot. Noha ezek a színek a tradíció pontosságát illetően vélhetően autentikusabbak voltak az előző századforduló francia komponistáinak műveiben felbukkanó keleti jellegzetességeknél, azért mégis európai zenét hallottunk japán felhangokkal.


Hasonló benyomásokat keltett Ikebe görög alcímet (“Egó Phanó”) viselő, 1984-ben készült 3. szimfóniája is. Eleinte ugyan dinamikusabbnak és expresszívebbnek ígérkezett Sugata inkább hangulatfestő elemekkel díszített méltóságteljességet mint mágikus reprezentációt sugalló alkotásánál, az első lendület csendesedésével azonban élénk gesztusok és változatos hanghatások érdekes, de véletlenszerűnek tűnő sorozatává változott. Színes, precízen és hajlékonyan ritmikus, határozottságukban kissé marcona motívumokat vonultatott fel, amelyek szeszélyes összefonódásai a hangzás pillanatnyi viszonyaira koncentráltak, zavarba hozva az átfogó következtetésekre vadászó európai elmét. Talán a japán gondolkodásmód megmutatkozása volt a Sugatánál is tetten érhető, az időben fokozatosan felépülő szellemi élmény megteremtésének igényétől idegen szerkesztés, talán nem, az azonban biztos, hogy a logikára, összefüggésekre, lineárisan kifejtett tartalomra éhes nyugati formaérzék, amelyet a szólamszövés és hangszerelés ismerős elemei felébresztettek, hoppon maradt, és tétován egykedvű érdeklődéssé változott.


Annál otthonosabbnak hatott viszont a Sosztakovics-szimfónia az európai lélek számára megnyugtatóan ismerős drámai örvénylésével, szarkazmusával, kétségbeesésével, gyászával és a dicsőséges megszabadulás valótlan, mégis legyőzhetetlen toposzával. Komatsu Kazuhiko vezetésével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nagyszerűen játszott: fegyelmezetten, pontosan, életteli lendülettel, érzékenyen és elegánsan, bár a karmester személyiségéből fakadóan – és az 5. szimfónia második tételét tekintve feltétlenül sajnálatos módon – humor nélkül, hogy még a nyilvánvaló zeneszerzői szándék se homályosíthassa el a szépség nyugati ízléstől idegen, zárkózottan harcias villanásait.


Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Komatsu Kazuhiko – november 12., Művészetek Palotája


Rákai Zsuzsanna
(Élet és Irodalom, 2008. november 21.)