Ez történt


Hangverseny

2001. 07. 01.


KOCSIS ZOLTÁN a C tonalitás köré rendezte a NEMZETI FILHARMONIKUSOK hangversenyének műsorát: az első részben a hangnem sötét, moll oldalával, a másodikban a fényes dúr változattal találkozhattunk. C-mollban komponálta Haydn a 95-ös számú szimfóniát, c-mollban szólal meg Beethoven 3. zongoraversenye – és az erőtől duzzadó C-dúr adja Schumann 2. szimfóniájának tonális keretét.
A két zenekari mű közül a Schumann-opusz megszólaltatása sikerült jobban, s a Haydn-szimfónia mutatott föl több olyan mozzanatot, amely azt jelezte, hogy ez az előadás még formálódik, további csiszoló munkát igényel. Haydnnál tetszett a művet nyitó Allegro moderato tagolt, színpadias dikciót idéző indítása, és figyelemre méltónak éreztem, hogy Kocsis az Andante cantabile variációit egy-egy jellegzetes személyiség miniatűr portréjaként ábrázolta. Vonzónak találtam, hogy a Menüettben sikerült összeegyeztetni a gyors tempót a táncos lejtéssel, és elismeréssel hallgattam a finálé könnyed mozgékonyságát, sodrását és pezsgését. Feltűnt viszont, hogy a nyitótételben a vonósok a piano és a mezzoforte tartományban fátyolosan szólnak; feltűnt, hogy a második tétel figurált témáját a prímhegedűk nem dolgozták ki elég gondosan, s a Menüett triójának csellószólójában is akadt intonációs tisztítanivaló. Hiába, a klasszika a legkíméletlenebb röntgen, az világítja át legélesebben a zenekari hangzást.
Kritikai észrevételeket a Schumann-szimfónia hallgatója is tehet: a nyitótétel lassú bevezetésének élén pontatlanul szólaltak meg a rézfúvók; a Scherzo vonós tizenhatodai először feszesen zakatoltak, később azonban lötyögő ritmusokat is hallottunk, akárcsak a harmadik tétel, az Adagio espressivo kontrapunktikus szakaszában. Fontosabbnak érzem azonban, hogy Kocsis Zoltánnak sikerült megidéznie a mű szellemét: erről tanúskodott a saroktételek sodrása és jellegzetesen schumanni, rajongó lelkesedése, erre utalt a Scherzo tartása éppúgy, mint a lassú tétel feszültsége.
Beethoven c-moll zongoraversenyét az eredeti terv szerint Gianluca Cascioli játszotta volna, a fiatal olasz zongoraművész azonban betegség miatt negyvennyolc órával a koncert előtt lemondta fellépését. Az estet beugrással megmentő, s a jelenlévők által kitörő örömmel fogadott BORISZ BEREZOVSZKIJ szintén fiatal muzsikus, ám a budapesti közönségnek már több esztendeje dédelgetett kedvence. Eddig elsősorban Liszt, Csajkovszkij, Sosztakovics remek előadójaként ismertük meg, s úgy hittük, az ő területe mindenekelőtt a reprezentatív virtuozitású romantikus repertoár. Beethoven fegyelmet követelő szólamában valóban nem mozgott igazán otthonosan: a nyitótételt feszes tartással és pergő ritmussal, érces hangon és egzakt értelmezésben szólaltatta meg, ám a karakterizálás a kelleténél több élességet és kevesebb mélységet mutatott fel. Romantizálva, felfokozott ellentétekkel játszotta Berezovszkij a Largót, a zene lényegéhez az impulzív, indulatgazdag fináléban jutva legközelebb. Mintha maga is érezte volna, hogy ez a gondos tolmácsolás mégsem az igazi, a ráadásban ugyanis úgy tűnt, elégtételt vesz: Schumann Toccatáját szólaltatta meg – olyan robusztus, elsöprő lendületű előadásban, amely számomra az est legintenzívebb zenei élményével szolgált. (Május 20. – Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)




Csengery Kristóf:
(Muzsika, 2001. július)