Ez történt


Hangverseny – NEMZETI ÉNEKKAR, FÜRST JÁNOS

2002. 02. 01.


A MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR vezetése (…) kitűnően választott, amikor műsorra tűzte Dvořák méltánytalanul mellőzött Stabat Materét. A 36 éves zeneszerző 1877-ben befejezett első nagyszabású oratorikus művét kevesen tartják számon a 19. századi oratorikus irodalom fontos művei között, pedig ez a személyes tragédiák által inspirált darab kivételes erejű, gazdag és értékes tartalmakat magába sűrítő alkotás.
Az est vendégkarmestere, a Nyugat-Európából ritkán hazalátogató FÜRST JÁNOS érzékenyen vezette rá az előadógárdát és a hallgatóságot a mű legfontosabb tulajdonságaira. Vezénylése mindenekelőtt nyilvánvalóvá tette a kettősséget, amely a mű fogalmazás- és formálásmódjában megfigyelhető. Irányítása alatt hatásosan érvényesült bizonyos tételek tematikus takarékossága: egy sajátos, megszállott motívumismételgető technika, amely alkalmas arra, hogy nagy felületeket fogjon össze, meg arra is, hogy egy, a köznapi valóságtól elemelkedett, révült lelkiállapotot tükrözzön. Ugyanez a karmesteri felfogás azonban nem palástolta más tételek feltűnően érzéki dallambőségét és közlékenységét: kibontotta és hatni engedte a széles melódiaíveket, amelyek e részletekben uralkodnak. Hasonlóképpen felszínre segítette a karmesteri munka a fiatalkori mű stiláris sokféleségét – azt az elfogulatlanul természetes befogadó ösztönt, amellyel a Stabat Mater korának zenei nyelvéből sokat magába szív. Mindennek eredményeképpen a darabot egyszerre érezhettük monumentálisnak és tagoltnak, puritánnak és sokszínűnek.
Lelkesen és többnyire magas színvonalon működött együtt a karmesterrel a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR fiatal muzsikusgárdája, amelyből ezúttal főként az intenzíven és nagy kifejezőerővel játszó vonósok teljesítményét emelem ki. Egy hónapja egy Verdi-Requiem előadásának kritikájában arról írtam, bizonyos művek esetében milyen nehéz működőképes szólistakvartettet összeállítani. SZABÓKI TÜNDE, VEREBICS IBOLYA, KEITH LEWIS és CORNELIUS HAUPTMANN négyesét nem azért becsültem, mert bárki is kiemelkedőt nyújtott volna tagjai közül, ellenkezőleg: ennek a kvartettnek az élvezetes teljesítménye mindenekelőtt abban rejlett, hogy senki sem emelkedett ki az egyenletes és egységes színvonalból, amelyet a négy muzsikus képviselt – és senki nem maradt el a hallgatólagosan megállapított norma követelményei mögött. Sok mindent jelentett ez: intonációs biztonságot, korrekt szövegmondást, homogén stílus- és műfajértelmezést, imponálóan biztos szólamtudást. A beszámoló végére hagytam a Magyar Nemzeti Énekkar méltatását. Karigazgatója, ANTAL MÁTYÁS kitűnően felkészítette a kórust a feladatra: az együttes nemcsak tisztán énekelt és igényesen formálta szólamait, nemcsak hanganyaggal és állóképességgel bírta a nagy megterhelést jelentő feladatot, de szuggesztivitásával, előadásmódjának erejével és hitelével is jelentősen hozzájárult a Stabat Mater hatásához. (Január 9. – Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)




Csengery Kristóf
(Muzsika, 2002. február)