Ez történt


Hangverseny – INGRID FLITER, LEONIDAS KAVAKOS

2002. 01. 01.


INGRID FLITER másodízben lépett fel Budapesten: KOCSIS ZOLTÁN, aki a zongoraművésznőt zsűritagként egy nemzetközi versenyen (Bolzano, 1998) a magyar közönség számára felfedezte, egy alkalommal már meghívta fiatal kollégáját: a 28 éves argentin muzsikus 2000 februárjában Prokofjev 3. (C-dúr) koncertjét játszotta a NEMZETI FILHARMONIKUSOK hangversenyén. A szikár-ironikus 20. századi zene után most arról adott számot, miként igazodik el a romantika világában: Chopin f moll versenyművét hallottuk tőle. (Az esten nem lehettem jelen, beszámolóm alapja hangfelvétel.)
Ezúttal is makulátlan technikájú, virtuóz pianistának mutatkozott: tolmácsolásában a koncert saroktételei mindenekelőtt eleganciájukkal hatottak. Ingrid Fliter ért ahhoz, hogyan kell feszültséggel telíteni a ritmikát, s ezzel tartást-méltóságot adni a zenének (e képessége különösen az Allegro vivace finálé pergő és tüzes tánczenéjében kamatozott) – de egyéniségéhez éppígy hozzátartozik az oldott rubato természetes beszédessége, melyet a Larghetto éjszakai monológjában figyelhettünk meg. Zongorázása sokszínű, billentése rugalmas, az alaptónus azonban nála mégis a fémes csengésű, karcsú hangé – ebből pedig értelemszerűen következik, hogy a gyors szélső tételekben otthonosabban mozgott, mint a lassúban. Egy szó, mint száz, világszínvonalú teljesítményt hallottunk, mégsem szállnék vitába azokkal, akik úgy érezték, Ingrid Fliter a ráadásban: honfitársa, Alberto Ginastera (1916-1983) barbár energiákat felszabadító szólódarabjában lépdelt legsajátabb ösvényein. Mondják, az ifjú művésznő Martha Argerich pártfogoltja – nos, a pompás hangszeres felkészültségen és a ritka zenei érzékenységen túl abban valóban emlékeztet nagynevű pályatársára, hogy benne is felfedezhetjük nyomait az öntörvényű függetlenségnek, mely a nagyvadra jellemző.
Kocsis Zoltántól a közönség megszokta, hogy invenciózusan állítja össze az NFZ koncertjeinek műsorát. A zongoraversenyt keretező két szimfonikus alkotás többféleképpen is rímelt egymásra. Mind Haydn 97., mind Mozart K. 551-es szimfóniája C-dúrban fogant, s a műfajnak mindkét kompozíció ama fejlődési szakaszát képviseli, melyben a klasszikus szimfónia immár nagy koncerttermek tágas terébe kívánkozó, reprezentatív zene. Még a két mű keletkezési ideje is közeli: Mozart 1788 nyarán írta a Jupitert, Haydn C-dúr szimfóniájával pedig az első londoni út vége felé, 1792 májusában találkozott először a közönség. Ennyi párhuzam után nem csoda, ha a kritikus a két előadás között is rokon vonásokat vél felfedezni. Kocsis mindkét művet eredendően drámai (értsd: a zenét színpadi cselekményként értelmező) olvasatban tolmácsolta, ezen belül mindkét kompozíció szélső tételeiben – különösen a finálékban – előtérbe állította a pergő, virtuóz játékot, s a lassú tételek kivételével mindkét megszólaltatás egészét feszes zenei eseményritmus jellemezte. Mindez mutatós eredményt hozott, a forszírozott hangerő azonban gyakran figyelmeztetett a zenekar hangzásának nyerseségére, máskor pedig az az érzés kerített hatalmába, hogy sietősen és nyugtalanul viharzunk el olyan szépségek mellett, melyeket érdemesebb volna nyugodtan, békésen szemlélni. (November 11. – Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)




LEONIDAS KAVAKOS Budapest évtizedes ismerőse: az elmúlt esztendők során számos alkalommal járt a magyar főváros koncerttermeiben, és sokféle műben mutatta meg tudását. Egy mozzanat mégis összekötötte e szerepléseket: kiviláglott belőlük, hogy az athéni hegedűművész, noha igazi virtuóz, mégis az elmélyült fajtából való – az ő tudatos-fegyelmezett alkatához nem Paganini illik, inkább olyan, szellemi jelenlétet is megkövetelő mesterművek, mint Bartók Fiatalkori hegedűversenye vagy Berg Hegedűversenye (hallottuk is tőle ezeket Pesten). Legutóbbi látogatása is a komolyságnak e vonulatába illeszkedett: ezúttal Brahms D-dúr koncertjét (op. 77) szólaltatta meg 1692-es Stradivariján.
Bevallom, a nyitótételt hallgatva egy ideig túlságosan is visszafogottnak és zárkózottnak éreztem Kavakos játékát. De aztán átforrósodtak a dallamok, közlékennyé vált a zenélés, és ettől kezdve olyan előadást hallhattunk, amelynek minden mozzanatáról – zeneiről és technikairól egyaránt – csak a legnagyobb elismeréssel nyilatkozhat a kritikus. A hatalmas Brahms-versenymű elég gazdag alkotás, s a benne foglalt karakterek elég változatosak: a magánszólam előadója nemcsak karcsú dallamokat játszhat, de a hegedű súlyos-erőteljes megszólalására is sor kerül; nemcsak kamarazenei típusú kérdezz-felelekben vehet részt, de par excellence szólistaként is vállalnia kell önmagát; nem csak az intellektuális zártság, de az érzelem és indulat iránt is fogékonynak kell mutatkoznia. Így volt ez Kavakos esetében is: vonója alatt már az Allegro non troppóban is teljes értékű, körüljárható portré bontakozott ki egy sokszínű muzsikusszemélyiségről; ehhez az Adagióban bensőséges líra csatlakozott, a rondófináléban pedig – láss csodát! – néhány pillanatra még a humor fénye is megcsillant.
A hegedűművészt vendégül látó NEMZETI FILHARMONIKUSOK koncertjén a versenymű foglalataként szolgáló két szimfonikus alkotás, akárcsak a Fliter-koncerten, most is egy húron pendült – ami a keletkezés idejét, a játszottságot és a hangzást illeti. Richard Strauss Macbethjét (1890) és Szergej Rahmanyinov 1. szimfóniáját (1895) fél évtized választja el egymástól; hangvételében mindkét mű a századvég későromantikus törekvéseit képviseli – és a bemutatója óta eltelt bő évszázad alatt mindkét mű kívül rekedt a népszerűség körén. KOCSIS ZOLTÁN vezénylése hangsúlyozta a két kompozíció megszólalásmódjának rokon vonásait is: a Nemzeti Filharmonikusok előadása tudatosította, hogy a két mű nemcsak karaktereiben zord, de mindkettő egyformán vonzódik a nagy, erőteljes, olykor vaskos hanghatásokhoz. A Macbethben az igazat megvallva gyakran úgy éreztem, amit hallok, már sok: aránytalan, nyers és túlvezérelt. Megint csak úgy tetszett: nem azt sikerül megmutatni, milyen gazdag az új NFZ hangzása, hanem inkább azt, néha még mindig milyen csúnyán szól ez az együttes. Viszont meggyőzően érvelt Kocsis a Rahmanyinov-szimfónia értékei mellett. Nem palástolta sem a korai opusz túlzásait, sem olykori banalitását, érzelgősségét, témaszegény voltát – mégis, valamilyen rejtélyes okból (talán a teljes azonosulásnak, a száz százalékos karmesteri elkötelezettségnek köszönhetően) sikerült ellentmondásaiban is vonzó, értékes zeneként felmutatni a zeneszerző méltatlanul elhanyagolt korai alkotását. (November 26. – Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)




Csengery Kristóf
(Muzsika, 2002. január)