Ez történt


Hangverseny

2005. 03. 01.


A fekete 54-es útvonala a szociális háló lyukain át vezet a Boráros tér felé: nyomortanyák, omladozó gyármaradványok, sintértelep. A kocsmák persze virágoznak; egyikük fölött – tulajdonképpen a valóságnak megfelelően – Élelmiszer a felirat. Közvágóhíd. Ennél poétikusabb neve nem is lehetne annak a megállónak, ahol a Nemzeti Hangversenyterembe igyekvőnek le kell szállnia a buszról.


Megalapozott Sátántangó-életérzéssel érkezve, az impozáns (de nem nyomasztó), modern (de nem sci-fi-díszlet jellegű) Művészetek Palotájának jól szervezett luxusa egyenesen irreálisnak tűnt, ám mint tudjuk, a jót könnyű megszokni. És a Nemzeti Hangversenyterem próbaüzemének nyitókoncertje szinte sok is volt a jóból: a KOCSIS ZOLTÁN vezette NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR, valamint Kelemen Barnabás, Rost Andrea, Gál László és Szabó Anita háromórás Mozart-programmal szentelte fel a magyar zenei élet új csarnokát.

A földszint hátsó traktusában ülve az a kellemes meglepetés ért, hogy bár a nagy távolság miatt a zenekar tagjait alig láttam, a hangzás a vártnál sokkal “közelibb”, “füllel foghatóbb” volt (a pianissimo szakaszokban is). Kár, hogy a nézőtéri zajok – lankadatlan celofánzörgetés, cipzárhúzgálás, köhécselés – szintén akadálytalanul, kiváló minőségben terjedtek a térben.

A hangversenyt nyitó K. 183-as “kis” és az estet záró K. 550-es “nagy” g-moll szimfónia Kocsis-féle interpretációjának két közös vonását emelném ki. Mindkét műben meghatározó szerepet játszottak a megfelelő pontokon elhelyezett, jelentős akcentusok, amelyek energiakoncentrátumokként táplálták a rájuk következő zenei íveket; másrészt e kulcsfontosságú pillanatok egyértelmű kijelölésének köszönhetően a játékosok egyenletesen oszthatták be erejüket a hozzájuk vezető úton, s e szokatlanul kidolgozott feszültség-oldás játék mindvégig az éber figyelem állapotában tartotta a hallgatóságot (melynek persze már csak a viharos, számomra esetenként kicsit hajszoltnak tűnő tempók miatt sem volt esélye szenderegni). Előbbiek kapcsán hamarjában a kis g-moll szimfónia első tétele elején felhangzó oboadallamra, a lassú tétel repetíciós melléktémájára, és persze a nagy g-moll nyitótételének főtémájára emlékezhetünk.

A szimfóniák előadásának másik feltűnő jellegzetessége Kocsis analitikus aprólékosságának volt köszönhető. A karmester egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy az általában az első hegedűk árnyékában meghúzódó szólamok eseményeit felszínre hozza, és a dallammal való párbeszédre, szerves összekapcsolódásra késztesse. A Nemzeti Filharmonikusok nagyszerű játékának köszönhetően felfigyelhettünk például a korábbi g-moll mű első tételében a kidolgozás elején megszólaló prím-basszus “imitációra”, a második tételben a sóhajmotívumokat alátámasztó, triolás brácsaszólamra; a kései szimfónia (nem is olyan) lassú tételének elején a prímek kromatikus szólamára, vagy a finálé melléktémájában az összesimuló fafúvós és első hegedű motívumokra.

A szimfóniakeretbe illesztett rövid hangversenydarabok változatos összetétele nem csak esztétikai, hanem praktikus szempontból is indokolt volt: az akusztikusok ugyanis, miután “élesben' is megtapasztalhatták, hogyan szólnak a közönséggel bélelt új teremben az egyes hangszercsaládok képviselői, módosíthatták a korábbi beállításokat. A fúvósokat egy-egy kompozíció idejére GÁL LÁSZLÓ kürtművész (Esz-dúr rondó, K.371) és SZABÓ ANITA fuvolaművész (C-dúr andante, K. 315) képviselte. Gál László előadásában inkább a nemes hangot és a virtuóz kadenciát, mintsem a szellemességet értékelhettük; ugyanakkor Szabó Anita éppen érzékeny játékával, a mű természetes és hajlékony formálásával teremtett kiemelkedően szép pillanatokat.

Kelemen Barnabás mindkét részben színpadra lépett: Mozart B-dúr (K. 269) és C-dúr (K.373) rondóját adta elő. A hegedűművész a tőle megszokott kirobbanó energiával, szenvedélyesen és rendkívül ötletgazdagon játszott, még ha ez a Forman-film Mozart-figuráját idéző, bővérű és szeszélyes interpretáció hozzám kevésbé áll is közel.

ROST ANDREA három áriáját (Nehmt meinen Dank, K. 383; Ch'io mi scordi di te, K. 505; Bella mia fiamma, K. 528) hallgatva úgy tűnt, a művésznő esetében a tudat határozza meg a színpadi létet. Itt nincsenek véletlenek: a magabiztos technika minden félrelépéstől megóvja a hangot, a szövegmondás tökéletes, az intonáció – még a Bella mia fiamma “terribile” tritonuszláncában is – makulátlan. A precízen meghúzott ütemvonalak határolta taktusok fölül azonban hiányoztak azok a nagy, összefoglaló ívek, amelyek a szimfóniákat olyan élettelivé és lendületessé tették, s az előadás összességében kissé merevnek, személytelennek tűnt.

Mire ez a cikk megjelenik, az igénylőknek már postázták is a “névre szóló, Kocsis Zoltán által aláírt, különleges emléklapot, amely igazolja, hogy [birtokosa] jelen volt az új Nemzeti Hangversenyteremben rendezett első koncerten”: Hát, igazolást inkább az iskolaorvostól, “tárgyi emléket” pedig a szuvenírboltból szerezzünk, és járjunk az NH-ba minél többet, csak a zenéért. Igazolatlanul. (Január 8. – Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)


Gyarmati Eszter
(Muzsika, 2005. március)