Ez történt


Hangszerészeti stúdiumok (Az NFZ és Báll Dávid koncertje)

2009. 01. 26.


Abban a szerencsében volt részem, hogy immár másodízben hallgathattam végig a pénteki koncert nyitányaként szolgáló Kocsis Zoltán-féle Liszt-hangszereléseket. Pontosabban az elhangzó öt kompozícióból kettőt volt alkalmam megismerni, melyek tavaly (az Ave Maria mellett) a MÁV Zenekar Kocsis dirigálta koncertjén szerepeltek. Megvallhatom, akkor többször futott át rajtam a jéghideg sugallat: ezek bizony kissé túlírt, helyesebben túlhangszerelt átiratok. Első hallásra Liszt szimfonikus világától távolinak éreztem a díszes felrakást, a hangszerpark Lázáros bőségét, a nehezen emészthető, már-már hedonista csillogást.


A Nemzeti Filharmonikusok pénteki hangversenyén tudatosan nem engedtem át magam ennek az érzésnek: egy más nézőpontot kerestem. Vajon Liszt Ferenc zongoraműveiben nem éppen a hangszer fizikai-technikai lehetőségeinek végletes kitágítását, hovatovább annak szétfeszítését ismerhetjük fel? Hiszen ő használta első ízben – ha szabad így fogalmazni – komplett zenekar gyanánt a zongorát. Talán nem ő volt korának egyik legelszántabb újítója, aki mindig az érzelmek ezerszínű skáláján mozgott? S nem alkalmazott-e maga is zongoraátirataiban hasonló, szinte már az impertinencia határáig vitt túlzásokat? Még ha zenekari műveinek hangszerelésekor nem is mindig a briliáns, vagy a virtuóz vonzotta – Liszt zenekari megoldásai inkább az érett (német-francia) romantika eszköztárából kerülnek ki -, vagyis hangszerelőként kevésbé volt fényűző, mint Berlioz, vagy éppen Richard Strauss, tény, hogy Liszttől nem idegenek az ilyesfajta szélsőségek.


Kocsis egyfelől ennek jegyében járt el, mikor e zongoraművekből (Goethe Festmarsch, II. és III. elfelejtett keringő, Obermann völgye, Mazurka brillante) zenekari átiratot faragott, másfelől pedig minden bizonnyal számolt a hangszerelő, mint kvázi-társszerző szerepével, felelősségével, akinek másfél évszázaddal később kell hitelességét és kompetenciáját bizonyítania. Ilyen módon nagyon is a mai hallgató füléhez szólnak ezek az átiratok, méghozzá arról a Liszt Ferencről mutatnak metsző kontúrú árnyképet, aki a pompa és a virtuozitás széles mosolyú varázslója volt (ez alól az Obermann völgye sem kivétel), s nem a gyászruhás abbéról, ki méretes kereszttel a nyakában pózol az elmúlás felé révedve; nem a Gyászgondola és a Szürke felhők komor, befelé forduló Lisztjéről. A szvitté dagadó öt rövid darab mégis Kocsis Zoltán arcélét rajzolta ki alkalmasint előttünk, semmint, hogy Liszthez engedett volna bennünket közelebb. Ám hitem szerint ez így is rendjén való, kivált, hogy az előadás a darabok részletgazdagságához mérten színes és friss maradt mindvégig. Izgalmasnak hatott, ahogy a muzsikusok megtalálták a helyüket a vékonyodó-vastagodó szövetben, elmerültek a tuttiban, vagy kinyíltak egy szólóban, kamaraállásban, s mindeközben átlátható maradt a faktúra, jól követhető a melodika.


Az A-dúr zongoraverseny szólistájának felkért Báll Dávid fiatal kora ellenére is szép szakmai életrajzot mondhat magáénak, versenygyőzelemmel, számos rangos külföldi szerepléssel. Zongorázásából különös módon egyszerre érződik a rutintalanság és az ambíció. Vagyis visszafogottabb marad ott, ahol akár bátrabb is lehetne, s jól betanultnak ható megoldásokat alkalmaz ott, ahol a spontaneitás illúziója talán mindennél többet jelenthetne. A Liszt-koncert előadása ezzel együtt is tartalmas és jól felépített volt, s ebben Báll és Kocsis egyaránt kivette a részét, amennyiben egy végig kiegyensúlyozott, biztos kézzel lerakott zongorajátékhoz egy megfelelően kidolgozott, markáns, de nem tolakodó kíséret társult. Báll játéka nem akar a kelleténél többet áldozni a pontosság oltárán, mint amennyit feltétlenül szükséges, így a szóló az egész versenyműben fenntartott bizonyos ingadozásmentességet, nyilvánvalóan a poézis és a szélesebb gesztusokat kívánó frázisok rovására. Tapasztalatom szerint Báll inkább arra koncentrált, hogy a versenymű megtartsa az egységét, arányait, s egy megbízható, szilárd ívet kapjon. Az egész érdekelte, a forma és a szerkesztettség; zongorázását a klasszikus tartás, nem annyira a romantikus hevület uralta. Ennek felmutatása pedig kétségkívül szépen sikerült Bállnak.


A szünet után megszólaló kodályi zsáner, a Páva-variációk és a raveli anti-zene (Bolero) egyaránt jó benyomást tett rám. A kifejezőkészség, karakterkeresés, mely az NFZ-nek és Kocsisnak oly elvéthetetlenül sajátja, maradéktalanul megvalósult a Kodály-darabban: a hangszeresek mindegyike pontosan tudta, mit akar, a frazeálás és formálás tudatosan illeszkedett az összképbe, sosem vált ad hoc jellegűvé. Mindenekelőtt a rezek tartását és koncentrációját emelném ki, no meg a szép tónusú és rugalmas hegedűhangot – ez a gondosságot és odafigyelést sugalló hangszeres teljesítmény folytatódott a Bolero negyedórás, szuggesztív, szinte hipnotikus monotóniájában.


2009. január 23.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikusok Zenekar
Báll Dávid (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán
LISZT-KOCSIS:
Goethe Festmarsch; II. elfelejtett keringő; Obermann völgye; III. elfelejtett keringő; Mazurka brillante
LISZT: A-dúr zongoraverseny
KODÁLY: Felszállott a páva – változatok magyar népdalra
RAVEL: Bolero


Balázs Miklós
(Café Momus, 2009. január 26.)