Ez történt


Hangszerelésóra

2009. 01. 30.


Liszt életművében biztonságosan tájékozódni komoly idő- és energiaráfordítást igényel. Míg kortársai óriási erőfeszítéssel igyekeztek műveiknek valamely ismert szerkezeti elvet egyedi módon megvalósító, kikezdhetetlenül zárt formát adni, addig Liszt kompozícióinak hatalmas tömege számtalan változatban létezik, mintha a művek végső alakja éppen az állandó átalakulás lehetőségében rejlene. Nemcsak mások alkotásaiból készített népszerű átiratokat, hanem sajátjaiból is, az ő szokása azonban a néhány évtizeddel később divatossá váló átdolgozások szerzőinek törekvésével épp ellentétes volt: a zenetörténet leghíresebb pianistájaként elsősorban zongoraváltozatokat készített, szöveghű és fantáziaszerűen szabad darabokat egyaránt, két kézre, négy kézre, két zongorára, a hangszer korábban sosem látott teherbírását és színgazdagságát dicsőítve. Bár weimari letelepedése kezdeti szakaszában, utazó virtuózból udvari karmesterré és komponistává válásának első, hangszerelési kérdésekben még kissé bizonytalan éveiben készített ugyan zongoraletéteket szimfonikus kompozíciókhoz is, a hangszer mechanikájának sajátságos lehetőségeit a legszélsőségesebb részletekig feltérképező zongoraműveit sosem hangszerelte meg. Erre egy másik zongorista, Kocsis Zoltán vállalkozott helyette, aki a Nemzeti Filharmonikus Zenekar január 23-i koncertjének műsorát izgalmas Liszt-szvittel nyitotta meg. A különböző karakterű kompozíciókból összefűzött sorozat nagyvonalú ötlete érdekes és szórakoztató nyitánynak bizonyult, jóllehet az egyes darabok közül nem mindegyik nyert az átalakítással. Míg a Goethe-induló és a Chopint idéző Mazurka brillante szellemes, feszes és ragyogó megjelenésével hódított, addig a két Elfelejtett keringő (a 2. és 3.) szürreális emlékfoszlány-jellegét elmosta a precízen lendületes, kissé gépies zenekari interpretáció. A legrosszabb sorsra azonban vitathatatlanul a Sénancour ihletésére készült, eredetileg az Années de pčlerinage 1. kötetében megjelent Obermann völgye jutott: recitatív szakaszoktól szaggatott, elfojthatatlan kitörések feszültségéből felépülő formájának dinamizmusát érzelmesen diadalmas melódiák felvonulásává változtatta a bőségesen hangszerelt szimfonikus szereposztás. A zongora és zenekar viszonyát boncolgató bevezetés után gördülékeny logikával következett Liszt A-dúr zongoraversenye, amelynek az egymásból formálódó témák súlyától kissé komoly előadását elegánssá oldották a szólistaként fellépő Báll Dávid érces hangsúlyai, mozgékonyan billentett futamai és finom hangszínei.


Az este második felének egyszerűbb szerkezete lényegesen magabiztosabbá tette a zenekar játékát. Kodály Páva-variációinaknagyszabású íve világosan megrajzolt karakterekben bontakozott ki a német hagyomány torz scherzóitól kezdve a francia századforduló hangzásvilágának lágyságán át a magyar népi dallamok keresetlen egyszerűségéig, hogy aztán a mű tendenciózusan eklektikus fogalmazásmódja végül Ravel Bolerójának fölényes, szerzőjének zseniális hangszerelési képességeit szemérmetlenül kamatoztató szemtelenségébe torkolljék. A programot záró kompozíció szerkezetének egyszerű monotóniája – amely hatékonyan állt ellen Ravel azon szokásának, hogy szimfonikus műveiből kétkezes zongoraváltozatokat készítsen – fegyelmezett játékkal párosult, és az okos fokozatossággal felépített crescendo végül az ízesnek és valódinak szánt, de a változatlan ismétlődésnek köszönhetően inkább fárasztó intellektuális rándulásokat okozó fúvósmanírok ellenére is elérte a kívánt hatást.


(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Művészetek Palotája, Bartók terem, január 23.)


Rákai Zsuzsanna
(Élet és Irodalom, 2009. január 30.)