Ez történt


Hang-szerelők

2007. 03. 22.


Miről is kellene szólnia a Kodály Zoltán születésének 125. évfordulójára meghirdetett Kodály-évnek? Kocsis Zoltán megadta az alaphangot. No, nem a Kállai kettős kétséges tempóadásával, nem is a Budavári Te Deum forszírozott ünnepi harsogásával.


Utóbbi egyébként nagyon is kortársi megnyilvánulás volt, elég csak a nemzeti ünnep igyekvő katonazenészeire gondolnunk: legfrissebb akusztikus élményünket a zengő fanfárok és a köznép decibelcsatájának köszönhetjük. Kocsis interpretálja Kodályt, ám az interpretáció hagyományos terepén, a leírt kottafejek megelevenítésekor a mű nem tart lépést az értelmezői lendülettel, a mű nem viseli el. A Kállai kettős első része elveszti karakterét, fináléba oldódna, mielőtt elkezdődne, a második rész ehhez igazodva próbál fordulatszámot váltani, a váltómű szétesik. Zenére hangolva a hasonlatot: a végére a kórus és a zenekar szétcsúszik. A Te Deumban felértékelődnek a szemlélődő, csendes, áhítatos momentumok. Ezek az alapkoncepcióból


látványosan kinyújtózkodó


területek most dramaturgiailag a szokásosnál nagyobb terhet cipelnek, össze is roskadnak alatta. A kórus elveszti a talajt, a hangzás erejének visszafogásával párhuzamosan homályosodik a kép, a nagyterc csak nagytercféleség. Az emelkedett pillanatban, a légies angyalszárnyakon lebegő, kitartott szoprán hang (Sümegi Eszteré) óhatatlanul elmagányosodik, negyedhanggal mélyebben rezeg az őt körülölelő zenekarénál. A “csend ihletéséből fakadó” (Kovács János szép szavai) búcsúszó az abszolút csend lehetetlenségéről tudósít. Kár érte.


Az interpretáció nem hagyományos terepén, egy, csak a legnagyobbak számára megnyitott területen, ott, ahol egy Liszt, egy Rimszkij-Korszakov, egy Ravel, egy Anton Webern tüsténkedik, ahol átírással, hangszereléssel értelmeznek, radikalizálnak, tárnak fel műveket, ott találta most meg Kocsis Kodály mának szóló hangját, adott értelmet egy majd' mindig értelmetlenül záródó ünnepi hangversenynek. A koncert első részében Kodályt egyszerűen áttette egy másik osztályba, oda, ahol a nem magától értődő, problémás, kényelmetlen, szellemi erőfeszítést követelő szerzők vannak, oda, ahová Kodálynak mindig is tartoznia kellett volna, oda, ahol a Bartóktól mért távolság felmérése értelmetlen tevékenységnek tűnik. Kézbe vette Kodály 11 füzetből álló, zongorakísérettel ellátott népdalgyűjteményét (Magyar népzene), a 62 dalból kiválasztott 20-at (Bartók, ill. saját Bartók-hangszerelésének szellemében járt el). A legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy a kiválasztás során az ihlet és a személyes szimpátia játszotta a főszerepet, a húsz dal sorrendje, dramaturgiája első hallásra túlságosan is képlékenynek tűnik ahhoz, hogy abban valamilyen jelentést alakító, belső struktúrát fedezzünk fel. Erről a húsz dalról azt mutatta ki Kocsis, hogy eredeti megfogalmazásuk szemérmesen titkolta az őket létrehozó géniusz aktív jelenlétét, s nem csak példa gyanánt említett néhány részletet, minden egyes dalt csúcsra futtatott, egy dalon belül is több lehetőséget villantott fel, megvastagított néhány lappangó vonalat, az eleve érdekes vonásokat viszont néha retusálta, nehogy elvonja a figyelmet egy felfedezésre váró másik érdekes vonásról. Direkt nem foglalkozott a ciklussá szervezett mű egységét majdan hiányoló jövőbeli kritikával, mai zeneszerzői tudásával, mai zenekarra, mai zenekari színekre hangolta Kodályt. Bizonyára azért, hogy beszéljünk Kodályról. (Művészetek Palotája, március 16.)


Molnár Szabolcs
(Magyar Narancs, 2007. március 22.)