A valódi veszély az, hogy ötven év múlva talán elfogy a közönségünk

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar két hónapos maratoni koncertkörútja során hét műsor zeneműveit adta elő. Kocsis Zoltán fő-zeneigazgató szerint a zenészek már álmukból fölkeltve is hibátlanul játszanák el a darabokat. Sajnálatosnak tartja azt, hogy a-sajtó és a zenei élet túl nagy figyelmet szentel olyan jelenségeknek, mint Fischer Iván nyilatkozata a New York Times-ban vagy Fáy Miklós zenekritikái. Kocsis Zoltán ma Vigh Andrea hárfakoncertjén vezényel a Zeneakadémián.

– Miben állt a turné rendkívülisége?

– Hét programmal készültünk összesen, ami nagyon soknak tűnik, de azt merném mondani, hogy pont a gyönyörködtető változatosságnak köszönhetjük, hogy két hónapig bírtuk. Példátlan a maga nemében, hogy ilyen hosszú ideig viseljen el zenekar egy turnét, ráadásul a zenészek alig akartak hazajönni. A zene segített át minket a nehézségeken.

– Milyen művészi tapasztalatokat szerzett a körút során?

– Nagyon komoly kritikai és közönségsikert arattunk, de ez engem kevésbé érdekel. Sokkal kíváncsibbá tesz, vajon a zenekar milyen módon és mennyi idő alatt tud egy adott mű esetében összeérni úgy profi zenekarrá, mint ahogy – mondjuk – egy sajt megérik. Roppant pozitív tapasztalatokat szereztem az utazás során, mert a zenekar még akkor is, amikor nem teljesített százszázalékosan, a profizmusnak olyan szintjén muzsikált, mely már egy zenekari kultúrát feltételezne, ami Magyarországon – valljuk be őszintén – nem nagyon létezett sohasem. A hazai zenei élet mindig inkább néhány kiválóság jelenlététre épült, mint kollektív munkára.

– Milyen ma a könnyűzene és a komolyzene viszonya?

– Rettenetes, hogy szétvált a komolyzene és a szórakoztató zene. Régen Bach és Mozart írta a szórakoztató zenéket, és rettentő szomorú, hogy a kettő ma nem egy. Biztos vagyok abban, hogy avantgardista zeneszerzők megvádolhatók azzal, hogy ehhez hozzájárultak. Schönberg, akit legtöbben sújtanak az avantgardizmus vádjával, szerette a sramlizenét a legjobban. Pontosan tudta, hogy a kettő szét fog válni, és valószínűleg tett is az érdekében. Sajnos nem gondolt arra, hogy ma egy lemezbolt kínálatának kilenctizede szórakoztató zene. A szétválásnak azonban az avantgardizmus problémájánál sokkal bonyolultabb társadalmi, szociológiai okai vannak. Óriási nehézséget jelent, hogy egyre kevesebben tanulnak zenét. Ha többen foglalkoznának a muzsikával, akkor ez talán nem így lenne. Ugyanis a szórakoztató zenéket általában nem nagy igénnyel szerezték.

– A turné idején nagy visszhangot kapott Fischer Iván amerikai nyilatkozata, hogy vélekedik erről?

– Szerintem a cikknek túlzott figyelmet szenteltek. Nem akarom megkerülni a kérdést: Az ellentét sajnos óriási közöttünk, mármint Fischer Iván és a többi magyar zenekar között. Mellesleg Amerikában nem nagyon szeretik, ha az ember kollégáról rosszat vagy kétértelműt mond. Maga a cikk azonban nagyobb teret kapott, mint kellett volna. Más kérdés persze az, hogy a szavaknak helyi értékük van. Amikor engem a Fesztiválzenekarról kérdeznek, akkor kizárólag jót mondok. Nemcsak azért, mert némi közöm van hozzá, hanem komolyan, szívemből mondom, hogy büszke vagyok a sikereire. A magyar zenei élet hírnevét öregbítik, és megtartanak, megszereznek embereket a zene számára, és ez nagyon fontos. Kezd ugyanis elfogyni a közönség. Az igazi veszély az, hogy ötven, száz év múlva esetleg nem lesz közönségünk.

– Fáy Miklós cikkei ellen nemrégiben a zenei élet szereplői aláírásokat gyűjtöttek. Hogy vélekedik erről?

– Érdekes, hogy pont egy olyan kritikája miatt zúdultak föl ellene, amelyik nem is volt annyira sértő. Amikor rólam sokkal, de sokkal keményebb szavakkal emlékezett meg, akkor senki nem emelte fel a szavát. Régen, amikor a Mozgó Világnál dolgoztam és most a Holminál, megpróbáltam a zeneművészet szintjére emelni a zenekritikát. Sajnos úgy látszik, hogy a kritika olvasottsága egyenes arányban áll a zsurnalisztikai attribútummal. Nem azt a cikket fogják elolvasni, amelyik tárgyszerűen, objektíven és szakszerűen elemzi a produkciót, hanem Fáy Miklóst, aki olyan dolgokat ír, amelyek tényleg belehasítanak az ember lelkébe. Ugyanakkor nem lehet elvitatni tőle, hogy igaznak tartja azt, amit leír. Ha rólam írja, hogy ki kellene vasalni a frakkomat, akkor biztos igaza van, még ha rontja is az üzletemet. Miért nem vasaltattam ki azt a frakkot? Ugyanakkor ami nem igaz, az nem fáj. Ha valaki azt írná rólam, hogy rossz zenész vagyok, akkor nem fájna, mert tudom, hogy nem igaz. Nem értem ezt a szenvedélyes felhördülést sem. Istenem, hát ez is van. Fáy Miklós éppúgy a demokrácia része, mint én vagy bárki más.

– Mire készül most a zenekar?

– Berlioz Rómeó és Júliáját kezdjük próbálni. A francia zeneszerző hihetetlen újító volt, és szinte „kereste a bajt”, művei a formai, a dallami harmónia kereteit állandóan szétfeszítik. A próbák során megint bizonyos dolgokat elölről kell kezdeni, mert ez egy más stílus, meglehetősen nehéz a darab.

Podhorányi Zsolt
(Népszava)