Ez történt


Gondolatok hangversenykritika helyett – az NFZ gyerekműsora

2006. 03. 14.


A Café Momus virtuális hasábjain mostanában sok szó esik a zenei nevelés válságáról. Az iskolai ének-zene oktatás ellehetetlenüléséről, az alap-, közép- és felsőfokú zenei képzés problémáiról.


A magam részéről nagyon nem szeretem, amikor minden gondért, megoldatlan helyzetért, hiányos tudásért az iskolát teszik felelőssé a szülők. Meggyőződésem, hogy a nevelés feladata elsődlegesen a család kötelessége, s ehhez az alaphoz tesz/tehet hozzá minden további külső közeg, legyen az iskola, baráti társaság, kulturális “műsorszórásért” felelős intézmény (tévé, rádió, színház), hogy akkor még a zene- és könyvkiadókról ne is beszéljünk.


A gyerek kulturális mindenevő. Zenei téren egészen biztosan. Amíg nem tanítjuk meg neki, amíg nem rögzítjük benne újra és újra a saját standardjainkat, neki tökéletesen mindegy, hogy Messiaent hallgat vagy Kodályt, Papp Ritát vagy Kalákát. Az ízlés kialakítása, figyelmének, érdeklődésének irányítása a mi feladatunk. S ezt mindkettőnknek (szülőnek, gyereknek) meg kell tanulnunk. Mint ahogy tanítani kell arra, hogy mi a különbség az otthoni háttérzene-hallgatás és a hangverseny között, a gyorsétterem és a színház között. Hogy amikor hangversenyre indulunk, s izgatottan felvesszük a szebbik ruhánkat, nem feltétlenül nápolyit, szendvicset és üdítőt pakolunk a hátizsákba, hanem a szebbik, várakozásteli, nyitott lelkünket.


A nézőtéren szétnézve egy pillanatra felmerül bennem az álságos kérdés: miért nem szól rá a szülő a színházteremben vígan falatozó, morzsáló gyermekére? De tudom a választ: miért tenné? A szükségletek, s még inkább a mesterségesen előállított szükségletek azonnali kielégítése szinte kötelező trend. Elég, ha a nagy bevásárlóközpontokban felvett szokásra gondolunk, ahol a “felnőttek” (vagyis nevelésügyileg befejezettnek tekinthető lények) vígan majszolják a frissen beszerzett, ám még ki sem fizetett sajtos kiflit, s isszák hozzá a polcról levett üdítőket.


Vagyis újra csak azt mondom, a szülők felelőssége megtanítani a gyerekeket a megfelelő viselkedési formákra. Hogy nem eszünk, nem iszunk a nézőtéren, hogy nem rugdossuk az előttünk ülő székét, nem beszélünk hangosan az előadás alatt, s lehetőleg köhögésünket, tüsszentésünket is megpróbáljuk visszafogni, halkítani.
S akkor most jöjjön a másik oldal.


A Nemzeti Filharmonikusok gyerekek számára készült bérletének első délelőtti hangversenyén Novák János vállalta a műsorvezető-házigazda-mindenes szerepét. Novák évtizedek óta vezeti a Kolibri Színházat, így joggal gondolhatná az ember, hogy gyermekekhez értő, igazán avatott kezekbe kerül a produkció. Sokat beszéltem eddig a szülők, a család szerepéről. De mindazt a munkát, amit évek alatt befektettünk, ha szétrombolni talán nem is tudja, de gyengítheti az a külső környezet, mellyel naponta – s még ilyen, a gyerek számára kiemelten fontos ünnepnapon is – szembesülünk. Hiszen hiába magyarázom én az ebadta kölöknek, hogy húzza ki a kezét a zsebéből, ha valakivel beszél, amíg a műsorvezető bácsinak a színpadon esze ágában sincs ugyanezt megtenni.
Jön tehát Novák, zsebre dugott kézzel, s beszél. Látszólag fölkészülten – ezt abból lehet tudni, hogy folyamatosan a papírjait böngészi -, gyakorlatilag rossz rutinból dolgozva. Szemmel láthatóan nem döntötte el, hogy melyik korosztályhoz is szóljon, így stiláris kalandozásokba kezdünk a körtemuzsika-megfújási gyakorlattól a megoldhatatlan nehézséget támasztó, háromszólamú – s különböző metrumú – madárhangutánzás között. Novák szemlátomást az első tíz percre koncentrál. Itt még tudja, miről akar beszélni, miként próbálja megfogni a közönséget, hogyan irányítsa rá a figyelmet egy-egy témára. De aztán elveszti az érdeklődését az egész iránt, leül a színpad szélén felállított kis asztalához, s onnan konferálja a műsorszámokat. Bő óra alatt összesen négyszer hozza szóba a madárinfluenzát, némi rettegést keltve a kiskorú közönség sorai között. Bemutat egy bájos vércsefiókát, s az ujjongó gyerekekkel közli, hogy az felnőve majd más madarak elfogyasztásával tölti napjait. A varjakról beszélve közli, hogy egy magyar király címerében is megtalálhatjuk ezt az állatot, s ha madártanilag igaz is, hogy az inkriminált szárnyas a varjak családjába tartozik – mintegy hatszázadmagával -, azért a Hunyadiak címerállataként mégiscsak inkább egy hollót tisztelhetünk. S ha végképp semmi nem jut eszébe, hosszan, értelmetlenül és érthetetlenül idéz Sztravinszkijtól egy szakkifejezésekkel sűrűn telepakolt műelemzést.
De a műsorszervezők sem bíznak eléggé a zene erejében. Akkor, amikor éppen azt kellene megtanulni, hogy miképpen lehet egyetlen dologra – nevezetesen a zenehallgatásra – koncentrálni, tökéletesen felesleges balettel, s még feleslegesebb, ízlésromboló, számítógép generálta mozgókép-háttérrel szórakoztatják a közönséget.


Hallhatjuk Respighi öttételes preklasszikus hangszerelési gyakorlatát, egy Kodály- és két Sztravinszkij-dalt, valamint Messiaen Egzotikus madarak c. művét, bábszínházzal fűszerezve. Ez utóbbit kimondottan élvezetes előadásban.
A Nemzeti Filharmonikusok gyereksorozata jó ötlet. Csak egy kicsivel átgondoltabban kellene csinálni.


2006. március 12.
Fesztivál Színház
Varázsdallal, muzsikával
A Nemzeti Filharmonikusok bérlete 7-14 éves gyerekek számára
Vez.: Kovács László


-té.pé- (Tóth Péter)
(Café Momus, 2006-03-14)