Ez történt


Gigaexpedíció Mahler meghódítására

2008. 02. 25.


Mahler Nyolcadikja nemcsak műfaji tekintetben, hanem témaválasztásában is hajmeresztő alkotás. Az első rész egy középkori himnuszra, a második pedig Goethe Faustjának zárójelenetére épül. Meredélyek, sziklahasadékok, hegyszakadékok – életveszélyes terep. Kocsis Zoltán vezetésével a több száz fős előadógárda biztos helyismerettel teljesítette az expedíciót.


Mahler Nyolcadikja kuriózum. Különlegesen nagy előadóai apparátusa a Művészetek Palotája megnyitása óta már magyarországi koncertpódiumra is befér, s az elmúlt években egyszer már meg is szólalt. Myung-Whun Chung és a Francia Rádió Filharmonikus Zenekarának 2005. augusztusi vendégszerepeléséről nem őrzök kellemes élményeket, és részben akkor szerzett benyomásaimmal, félelmeimmel ültem be a Nemzeti Filharmonikusok mostani gigakoncertjére is. Mert ez a mű nem ad teret annak, amit annyira szeretek a művészetben; tudniillik a részletek, az árnyalatok kimunkálásának, az apró szépségek kirajzolásának, felmutatásának. Itt legtöbbször tömbök szólnak, hangmassza, a végpontokon már-már fülsiketítő hangerővel. Bámulom Kocsisnak azt a képességét, hogy a nagyformát – még ezt a kétrészes, másfél órás zenekolosszust is – úgy fogja össze abroncsaival, mint valami csodabognár a heidelbergi óriáshordót. Biztos kézzel, tényleg csak a legnagyobb zenészekre jellemző magabiztossággal és “helyismerettel” vezette végig nemcsak a Faust zárójelenetén, hanem az egész mű sziklahasadékain a színpadon álló több száz főt – a zenekart, a Nemzeti Énekkart, a Magyar Rádió Énekkarát és Gyermekkórusát, a Budapesti Kórust -, valamint a nézőtéren helyet foglaló 1500 embert. Ez a biztos kezű vezetés kiemelkedő zenekari és énekkari teljesítménnyel párosult. Az oly fontos szerepet játszó és sokszor reflektorfénybe kerülő rézfúvós kar mindig a helyzet magaslatán, karmesterével azonos magabiztossággal abszolválta a néha rendkívül nehéz állásokat. Az említett, számomra igen fontos rejtett szépségek felmutatásának elmaradását ugyanakkor Kocsis érzelemmentes, mondhatni száraz interpretációjának számlájára is írom. A mű hatalmas, extatikus pontjain – jóllehet talán éppen az összefogás szándékával – szinte átszaladt; megállíthatatlanul, mindig feljebb és feljebb tört, egészen a csúcsig, a részek záróakkordjaiig. Csak mintha a mű szellemét nem hagyta volna teljes egészében megszületni.


Sokszor tapasztaljuk: elég egy gyenge szólista, hogy az egész előadástól elvegye a hallgató kedvét. Cserna Ildikó, Szabóki Tünde, Mitilineou Cleo, Németh Judit, Meláth Andrea, Mathias Schulz, Káldi Kiss András és Kovács István azonban mind helytálltak. Mindössze annyi megjegyezni valóm maradt, hogy Schulz, a tenorista egyszer nem bírta a magasságokat; az Égi hangot egészen fentről éneklő Mitilineou Cleo hangja nem töltötte be a termet; a zárókarban viszont a basszus fantasztikusan bírta a szokatlanul mély hangokat. Cserna Ildikó és Szabóki Tünde éteri-érzékeny duettje a második rész végén gyönyörű pillanatokat szerzett.


Várkonyi Tamás
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2008. február 25.)