Mintha az énekeseket háttérbe szorította volna a Debussy-mű koncertszerű előadása

Nehéz a dolga a kritikusnak, ha véleményezni szeretné a Pelléas és Mélisande Kocsis-féle interpertációját. Először is, mert a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nagyszerű volt. Olyan hangszínskálát mutattak fel, amelyet korábban elképzelni is alig lehetett. Másrészt az énekesek – a két címszereplő, Juliette Galstian és Gérard Theruel, vagy az Arkelt éneklő Jérome Varnier, Vincent Le Texier, a kiváló Golaud, a Le Petit Yniold nadrágszerepében színpadra lépő Sáfár Orsolya, Genevieve-t előadó Meláth Andrea vagy az orvos, Bundovics István – egytől egyig első osztályúak voltak, csodálatos, tiszta énekhanggal. Rendkívül átgondolt előadást hallhattunk, amelyből világosan látszott, Kocsis Zoltán mennyire érti, mit is gondolt Debussy az operáról. Konkrétumot szinte lehetetlen felhozni, mi lehetett az oka annak, hogy többen hazamentek a felvonások közti szünetekben, és miért nem volt olyan kitörő ováció a végén, mint amilyet megérdemelt volna a maratoni előadás alatt végig kiválóan teljesítő művészgárda, s hogy miért hallgattuk sokan egy kicsit mégis fenntartással az egyébként tényleg fantasztikus színvonalú előadást.

Az, hogy hosszú és bonyolult, önmagában nem ok erre. Debussynél az énekesek sokszor kifejezetten hosszú monológokban elbeszélnek egymás mellett, a lényeget, az összefüggéseket, a kapcsolatokat, a konfliktusokat, a valódi történetet a zene mondja el. Ezt Kocsis tökéletesen meg is valósította. Főszerepbe került a zenekar. Ha szimfonikus költemény lenne a mű, akkor életünk legjobb előadását hallhattuk volna. Csakhogy operáról van szó, amelyben mégis az énekesek a főszereplők, és mintha nem tudtak volna eléggé érvényesülni, éppen a zenekar tündöklésétől, amely tulajdonképpen narrátorszerepbe kényszerítette őket. Egy-két rövidebb, szerelmi vagy éppen vitajelenetet leszámítva mondanivalójukhoz illően visszafogott, tárgyilagos hangon énekeltek, meglehetősen szűk dinamikai keretek között. Így pedig 170 percnyi, meglehetősen tömény zenét elég nehéz folyamatos figyelemmel végigülni. Főleg azért, mert a Debussy-féle „formátlanság”, a hagyományos áriák, recitativók hiánya sem segíti a közönséget. A Pelléas és Mélisande-ról nem úgy megyünk haza, hogy útközben magunkban fütyörésszük a dallamokat. Itt lényegében végig recitativót hallunk, a dallamok a zenekar privilégiumai maradnak, viszont a hallgató ösztönösen mégis az énekeseket és a szöveget próbálja követni. Nagyon kell érteni a zenedráma belső szabályait ahhoz, hogy ne fáradjon el a figyelem. Ez pedig többek között azért ritka, mert a Pelléas és Mélisande nem népszerű repertoárdarab, így csak az ismeri, aki kifejezetten utánanézett ennek a műnek. Maga a Maeterlinck-dráma sem egyszerű, tele van megválaszolatlan kérdéssel, titkolózással, bonyolult lélekábrázolással, amelyet Debussy szubjektív módon, zenével mondott el. Ezek miatt valószínű, hogy a koncertszerű előadás tette nehézzé a darab megemésztését, így ugyanis még koncentráltabb volt az élmény.

(Debussy: Pelléas és Mélisande – koncertszerű előadás. Nemzeti Hangversenyterem, június 16.)

Kiss Eszter Veronika
(Magyar Nemzet, 2007. június 18.)