Ez történt


Filológia gyerekeknek

2007. 12. 27.


“A film is megvolt, s most az mr3 Bartók Rádiót is bekapcsoltam a Scselkuncsikra. Annyira jó!” – kapom Szabolcs barátom íméljét az ünnep másnapján. Így, ünnepek táján szinte ajzószerként hallgatjuk egyre-másra a legnépszerűbb karácsonyi zeneműveket – legyen az könnyű vagy komoly, egyházi vagy világi, felnőtteknek vagy gyerekeknek szóló.
 
Csajkovszkij A diótörő c. balettja immáron hagyományosan a gyerekek karácsonyi szórakozásának része lett, noha tudjuk: nem feltétlenül és nem kizárólag nekik készült. A színpadi mű alapjául szolgáló Hoffmann-novella a legkevésbé sem gyermekmese, szerzője – szokásához híven – ebben a művében is a lélek sötét mélységeit feszegeti a valóság és a képzelet határán egyensúlyozó cselekménnyel. A balettváltozat színre állítói mintha hagyományosan megfeledkeznének erről, a gyönyörű díszletek és jelmezek között inkább a gyermekeknek szóló mese szépségei érvényesülnek. Pedig mintha maga Csajkovszkij sem csak ezek bemutatását tűzte volna ki céljául a komponáláskor – legalábbis ez a benyomásom támad Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok kiváló interpretációját hallgatva.
 
– Itt, ha jól sejtem, egy az egyben azt láthattuk a színpadon, ami a szövegkönyvben szerepel – gondolkodik barátom az előadás után. – Ugyanakkor nem hinném, hogy a darab csak és kizárólag a gyerekekhez szólna. Az egerek elleni háború, Egérkirály folyamatos megjelenése olyan cselekménymozzanatok, amelyek akár egy modern amerikai thrillerben is szerepelhetnének, csöppet sem kedélyeskedők, szépelgők… Csöppet sem megnyugtatók.
 
– De szemmel láthatóan a gyerekek is élvezték, már akit nem zavart túlságosan a hangos zene.
 
– Ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem, hogy van egy bizonyos életkor, ami alatt egyszerűen nem lenne szabad elhozni a gyerekeket egy ilyen előadásra. Tudom, hogy nem lehet elég korán kezdeni a zenével és a színházzal való ismerkedést, de az sem járja, hogy valaki folyamatosan zavarja másik ezer ember szórakozását – miközben még csak nem is tehet róla: egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy be tudja fogadni ezt az élményt. A gyerekek többsége azonban, úgy láttam, valóban élvezte a dolgot. Talán őket sikerült megnyerni a zenés színház számára.
 
– És mit gondolsz: ki volt az előadás célközönsége? Én a magam részéről nem tudtam eldönteni. A diótörő mostani előadása egy olyan sorozat folytatása volt, melynek első két darabja – A fából faragott királyfi és a Petruska a Budapest Bábszínház és a Nemzeti Filharmonikusok együttműködésében – kifejezetten nem gyerekeknek készült. Most viszont mind a darabválasztás, mind a karácsonyhoz közeli időpont, mind a megvalósult produkció mintha inkább a gyerekközönséghez szólna. Ennek viszont meg a Kocsis-féle filológiai akkurátusság mond ellent bizonyos fokig, ha ugyan valóban ellent mond…
 
– Nem biztos, hogy ellent mond – vélekedik Szabolcs. – Ha a húzások nélküli előadás azt jelentené, hogy jelentősen megnövekszik az előadás időtartama, persze beszélhetnénk ellentmondásról. Azonban az egész darab tiszta játékideje nagyjából nyolcvan perc volt, ennyit szerintem a gyerekek is kibírnak, és a vájtfülű felnőttek is elégedettek lehetnek, hogy végre minden a helyén van. Amúgy ez miért olyan különleges dolog, az operaházi előadáson esetleg vannak húzások?
 
Diplomatikus kitérő válaszom után barátom folytatja gondolatmenetét:
 
– A színpadon látottak persze inkább szóltak a gyerekekhez, de azért a felnőttek is megtalálhatták benne a maguk örömét. Kétségtelen, egy Kovalik-féle rendezés biztosan többet megmutatott volna a hoffmanni mélységekből, ez a színpadra állítás viszont, ha szabad így mondani, emberbaráti volt. Én példának okáért nagyon élveztem az egészet. Kellemes karácsonyi hangulatba ringatott az előadás, a zene kiváló, és kiválónak tűnt a zenekari játék is. Külön élmény volt ilyen közelről (a második sorból) hallani egyszer egy zenekart, szinte külön hallani az egyes szólamokat, és megtapasztalni a valódi sztereóhangzást, hogy az egyik szólam jobbról jön, a másik meg balról és így tovább.
 
– Ráadásul – teszem hozzá – itt sokkal jobban hallani az első sorokból, mint az Opera vagy a megboldogult Erkel Színház hasonló helyeiről. Ez külön szerencse.
 
– Minden bizonnyal – hagyja rám Szabolcs, aki befejezésül még egy személyes gondolatát megosztja velem: – A Virágkeringőt hallgatva az jutott eszembe: milyen kár, hogy nem erre a zenére táncoltunk a szalagavatónkon. Szinte már láttam is magam előtt a koreográfiát… Furcsa dolgok történnek az emberrel így karácsony táján…


Pjotr Iljics Csajkovszkij: A diótörő – Művészetek Palotája, 2007. december 22.


Bóka Gábor
(MusiciansWho, 2007. december 27.)