Ez történt


Film, színház, muzsika 9.

2006. 04. 22.


Láttam a közelmúlt napokban színházat is, filmet is, mind a zenéről szólt. Mindnek Kocsis Zoltán volt a főszereplője, és az egészből azt a tanulságot vontam le, hogy sok jó dolog van a világon, ezek közül az egyik legjobb dolog lehet Kocsis Zoltánnak lenni. Megmagyarázom.


Sokféle holmi ismert, ami szükséges ahhoz, hogy az ember jól érezze magát a világban. Ezek között van egy mindenek fölött álló, amit sok pénzért sem lehet megvenni (egészséget az esetek többségében lehet). Ezt a holmit összefoglalóan megalapozott magabiztosságnak nevezhetjük. Annak van ilyenje, aki az elképzelhető tökéletességhez közelítően, fölényesen tud valamit. Bármit. Nézzenek meg egy jó műbútorasztalost, egy szakmáját kifogástalanul művelő vadászpilótát vagy egy anyagismeretben is kiváló hidegburkolót. Fölényesen tudják, mit akarnak tenni, mi dolguk az életben, derűsek és megingathatatlanok.


Van egy foglalkozás, amit egy bizonyos szinten felül (nem tudom pontosan, hol van ez a szint) mindenek fölött a legtöbbre tartok, ez a muzsikus. (Nem Mozartról, Beethovenről, Bartókról beszélek, az más dimenzió, hanem mondjuk Klempererről, Richterről, Heifetzről, Vásáryról, azaz előadókról.) Azért tartom a legtöbbre ezt, mert a zene a legkevésbé felfogható emberi megnyilvánulás. Olyannyira kevéssé, hogy talán nem is emberi. A zene ott kezdődik, ahol a szavak hatalma véget ér. A zene az egyetlen – na mi, fogalom, tárgy, netán élőlény? – ami nem írható le, nem mutatható be és nem magyarázható másképp, mint önmagával. Az az ügyetlenkedés, amivel mások mellett én is próbálkozom, hogy ugyanis írjak a zenéről, reménytelen kísérlet, részben annak a ténynek rosszul leplezett beismerése, hogy muzsikusnak (legalábbis azon a bizonyos szinten) alkalmatlan vagyok.


Közben megérkeztünk a logikai művelet végére: Kocsis Zoltán fölényesen, magabiztosan, megingathatatlanul tud valamit, és ez a valami ráadásul a muzsikusi foglalkozás tárgykörébe tartozik. Ennélfogva lehet nagyon jó dolog Kocsis Zoltánnak lenni. Erre akkor jöttem rá, amikor Kocsist a showman szerepében láttam március 31-én, a Zeneakadémia nagytermének színpadán. (Az esemény Rácz Zoltán muzsikusi pályájának 25 éves jubileuma alkalmából volt, és most, itt rögtön bocsánatot kérek tőle, amiért ez az írás nem róla szól. Pedig megérdemelné, az Amadinda egyik alapítója! Kevés hozzá fogható ütőhangszeres művész van a világon; majd ő is sorra kerül.)


A show azzal a bejelentéssel kezdődött, hogy Kocsis beugrik, Ránki Dezső és Klukon Edit ugyanis betegség miatt nem tud fellépni. Aztán kijött a színpadra, és a közönség elkezdte őt – hogyan is mondjam, nem ünnepelni, ünnepeltnek ott volt Rácz – hátba veregetni, az arcát simogatni, melegen a kezét szorongatni, kitől mit tekintünk stílusosnak, egyszóval volt abban a köszöntő tapsban valami bensőséges. Mint amikor a házibuliba megérkezik a társaság lelke, akiért az egész bulit rendezték, akiért érdemes volt odamenni.


Leült a zongorához. Elhelyezkedett. Mi a nézőtéren csak abban voltunk bizonyosak, hogy jelentős élményben lesz részünk. A zeneszerző neve okozhatott volna valami bizonytalanságot, de ha Kocsis benne van a dologban, akkor ez csak jó lehet. John Cage a XX. századi amerikai komponisták legfurcsább alakja. Hóbortok és képzelgések az Akadémián című művének magyarországi bemutatója volt az esemény, az Amadinda és Kocsis előadásában. Ezúton kérek elnézést a közönségtől, amiért hangosan nevetni mertem, de a zenei humornak valami olyan ellenállhatatlan parádéját vonultatta fel ez az öt muzsikus, hogy nem bírtam csöndben maradni. Volt Beethoven-i zárlat, és katonai induló-felütés, lágy oprettdallam-imitáció, és az is kiderülhetett (ismét), hogy Kocsis jazz-zongoristának is kiváló. Mozdulatsorai a különféle, bombasztikus zenei sémák megszólaltatásakor az előadói manírok paródiáiként külön műsorszámot képeztek – egyszóval ez az este színház volt a javából. Ráadásnak jött a Bartók-mű, a Concerto két zongorára és ütőhangszerekre, ezt játszotta volna Ránki és Klukon. A darabnak ezt a formáját Bartók egyetlen nagy tévedésének tartom, miközben persze tisztában vagyok vele, az én véleményem semmit nem von le a mű nagyszerűségéből. Csak hát ott van az az eredeti Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, a zeneirodalom egyik legzseniálisabb találmánya, azt hígította szerzője Concertóvá. Nekem sajnos mindig az jut eszembe, hogy a Szonáta a regény, a zenekarral csinnadrattásított Concerto meg a hollywoodi filmváltozata. Persze a legjobb rendezővel, a legkiválóbb színészekkel készült, remek a maga műfajában, dehát a regény után… Na, nem fanyalogni készültem, a zeneakadémiai filmelőadás is nagyszerű volt, Kocsis és Jandó Jenő beugrása még külön szellemi izgalmat is hozott.


A Szonátának van egy káprázatos felvétele 1994-ből, Hungaroton lemezen, Kocsis és Ránki zongorázik rajta, ha csodát akarnak hallani, szerezzék meg. Bartókot ezzel a darabbal lehet megszeretni.


Ennyit a “színházról”, a “filmet” egy televíziós közvetítés jelentette. A Lágymányosi híd pesti hídfőjénél járókat riogató építészeti horrorparknak a koncertek rendezésére kijelölt részéből jött a kép és a hang: az olajszállító tanker üres gyomrából. (Művészetek Palotája, Bartók-terem. Szegény Bartók, nem ezt érdemelte.) Szólt onnan egy Concerto, az a bizonyos utolsó Bartók-mű. Kocsisról azt mondják a zeneértők, hogy jó-jó, de talán nem kellene vezényelnie, nem jól mozog. Lehet, de a produkciót mégsem a balettművészet felől közelíteném, hanem a karmesterség lényegéről mondanék valamit: az a hadonászó alak ott a zenekar előtt arra való – ha rendeltetésszerűen működik – hogy megmondja a zenészeknek, miről szól a darab, és mit kellene tenni a szerinte helyes előadás érdekében. Ha egyszer magamhoz térek abból a sokkból, amit Kocsis Zoltán keltett a Nemzeti Filharmonikusokkal a Concerto tételszünet nélküli, hihetetlen értelmezésével és elképesztő tempójú előadásával, majd megpróbálom leírni, egyelőre annyit, szerintem még Bartók sem tudta elképzelni, hogy ezt a művet így is el lehet játszani. (Még valami: valószínűtlen, hogy jelenleg a világ bármelyik zenekarában létezik olyan első hegedű szólam, amilyen az NFZ-nek van.)


1995-ben készült egy lemez, Ravel két zongoraversenyét meg Debussy Fantáziáját vették föl a pesti Olasz Intézetben. Kocsis zongorázik, a Fesztiválzenekar kíséri, Fischer Iván vezényel. Kocsis olyan jazzt játszik, amilyet Ravel Amerikában hallgatott, és amilyet szeretett volna megírni, és ami benne is van a művekben – azóta tudom, amióta Kocsis eljátszotta.


Ez a muzsikus ember eljutott abba földöntúli állapotba, ahol nagyon kevesek tartózkodnak: tetteinek teljes terjedelme nem felfogható, ennélfogva ő maga érinthetetlen, mert amit tesz, legföljebb saját maga által bírálható. És mert úgy teszi mindezt, mintha olyan volna, mint bárki más halandó, a közönség azt hiheti, közülünk való, az a srác, akiért érdemes elmenni a házibuliba.


Jelentem, tizenegy év után megfejtettem a Kocsis-jelenséget: jó dolog lehet Kocsis Zoltánnak lenni.


Benedikty Béla
(Népszava, 2006. április 22.)