Ez történt


Film, színház, muzsika 8.

2006. 04. 08.


El kellene menni Bretagne-ba meghallgatni az óceánt. Egyszer már voltam ott, jó régen, majd harminc éve, akkor a dagály harsogása nyűgözött le, a tenger csendjét nem hallottam, legalábbis nem emlékszem rá. Pedig szép lehet, ha egy városi embernek meg egy tengerésztisztnek is majdnem ugyanazt a harmónia- és dallamvilágot muzsikálja bele a fülébe. A városi ember Debussy, a tengerésztisztet Jean Cras-nak hívták. (Arról sajnos őt kellene megkérdezni, hogyan ejti a nevét, Krá vagy Krász, mindenesetre Franciaországban született, azon belül Bretagne nyugati csücskében, Brestben. Azaz breton volt, nem francia – ahogyan a félszigeten születettek különböztetik meg magukat.)


Jean Cras Kvintettjét hallgattam a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében, amikor még csak abban voltam majdnem bizonyos, hogy Debussy-kortárs az illető, semmi egyebet nem tudtam róla. (Zenéről író ember ilyesmit nem ismer be, szégyellem is magam a tájékozatlanságom miatt, csak azért írom ide, hogy a hozzám hasonló műveletleneket nyugtassam, nincsenek egyedül.) A koncert után hazamentem, a megfelelő helyeken elolvastam róla, amit lehetett, nem nagy az irodalma. Az volt az érzésem, hogy a zenetudomány lesajnálja ezt a jóravaló, kedves komponistát. Pedig nem ezt érdemli, üdvözletem küldöm annak, aki a Kvintett kottáját elolvasta, és érdemesnek találta arra, hogy a Nemzeti Filharmonikusok zenészeiből alakult kamaraegyüttes eljátssza. Ültem az Akadémia Dísztermében, és a Cras darab harmadik tételében (ott a szerző nem mindig tudta pontosan, mit is akar mondani) hallgattam, amint egy-egy szelíd, halk hullám elterül a fövenyen, megnedvesíti a homokot, aztán visszahúzódik. (Mellesleg azt nem tudom, az óceán volt-e ilyen hatással a bresti tengerésztisztből lett zeneszerzőre vagy kortársa, a nála 17 évvel idősebb Debussy.) Jean Cras meg tudta oldani, hogy még akkor sem unatkoztam, amikor ő éppen unalmas zenét írt. Különben volt ebben a műben minden, aminek egy öt hangszerre írt darabban lennie kell: dialóg a magas (hegedű, fuvola) és mély (brácsa, gordonka) hangszercsoport között, csevegett egymással a fuvola és a hegedű, a hárfa olykor közbe kotyogott, máskor körbe szaladgálta őket, és ami a legfontosabb: amíg ez az öt remek muzsikus játszott, eszembe sem jutott, hogy az ő hangszereiken valami mást is lehetne játszani, mint ezt a kvintettet. Tisztelt Cras úr, örülök, hogy megismerhettem.


A kamarakoncert többi darabja sem a nagy slágerek közül való, dehát a hangverseny semmilyen szempontból nem volt szokványos. Az már önmagában nagyon izgalmas, amikor egy szimfonikus zenekar tagjai összeülnek kisegyüttes formációkba. Nem mintha kétséges volna fölényes hangszertudásuk, egyszerűen arról van szó, hogy nem az ilyen hangzáshoz vannak szokva. Ha valahol fölfeslik egy vonósnégyes vagy egy fúvósötös szövete, az egyszerre nagyon szakadttá válik, ha csak egyetlen szál kilóg, rémületesen rongyos lesz az egész, az is észreveszi, aki egy nagyzenekari tuttiban azt sem hallaná meg, ha a bombardonos egy másik műből játszana részleteket. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai kamarakoncertet hirdettek március 17-re, és bár nem tudtam, mi lesz a műsor, az ilyet vétek kihagyni, ott a helyem az MTA Dísztermében. A bresti tengerésztiszten kívül Sztravinszkij képviseltette magát két művel, meg az egyiknek az átiratával. Meg Mozart, de az egy másik világ.


Ha ismerik Örkény István Egyperceseit, könnyen el tudják képzelni a Nyolc hangszeres miniatűrt, Sztravinszkij néhány másodperces groteszkjeit. Muzsikus olvasóink között esetleg még olyan is van, aki a hasát fogva röhög némelyiken a nyolc közül, nem tudom, én derűsnek tartom a darabot, olykor komikusnak, gimnasztikának mindenképpen jó, főleg a fúvósoknak. Van lemezen is (nem olyan jó, mint az NFZ zenészeivel, de azért élvezhető), a Deutsche Grammophon vette föl 1995-ben, ha megtalálják, érdemes megvenni, rajta van Sztravinszkij “jazzkorszakának” legzseniálisabb parádéja, az Ebony Concerto is.
Ezután kezdtem szorítani a szék szélét – a Concertino következett. Évtizedek óta együtt játszó kvartettek tudását is megpróbáló mű, mit fog kezdeni vele egy nagyzenekar négy vonósa, akiknek így sosem kell egymásra figyelniük? Emlékeztem, van a harmadik tételben egy 8/8-ban vágtató rész, a brácsa az ütemek hajszálnyi résébe húz bele egy-egy szikár hangot, mint a jazzben a big bandek pontozott riffkórusai – ha itt szétesnek, soha többé vissza nem találnak… Jelentem, hibátlan volt a Concertino. Van ez a mű is lemezen, gondolkodom, ajánljam-e az esetleges gyűjteménybe. Azt hiszem, inkább nem. Aki ezt a Sztravinszkij-darabot szeretni képes, az nem most, tőlem tudja meg, hogy van ilyen, az már otthon van a kamarazenében, azon belül a 20. századiban, és talán még Alban Berg Könnyű darabjait is végig bírja hallgatni. Nem, ne vegyék meg a Concertinót, majd szólok, ha már ott tartunk, amennyiben elfogadjuk ezt a játékot kettőnk között (az olvasó meg énközöttem), és összerakunk közösen egy használható zenegyűjteményt.


A múltkor, Schubert B-dúr trióját említve beszéltünk már arról, mit jelentett például a 19. század elejének szórakoztató zenéje, azt az ellentmondást viszont nem is próbáltam feloldani, ami a kamarazenének a köztudatban élő “nehézsége” és a nagy, látványos szimfóniák meg izgalmas versenyművek között feszül. Mitől olyan nehéz a kamarazene, ha egyszer házi használatra készült, addig is, amíg a lemezjátszót föl nem találják? Azért ez nem ilyen egyszerű, nem minden szórakoztató és otthoni, ami kamara (a kamarazene eredetileg a nem egyházi zenét jelentette, camera volt annak az udvari kamarának a neve, ahol hivatalból gondoskodtak a világi zene dolgairól, a szó másik jelentése, a szoba csak később alakította át  a kevesebb hangszerrel, szűk körben is előadható muzsika nevét, megkülönböztetendő a nagyzenekari művektől). És nem minden népszerű és csinnadratta, ami nagyzenekar. A kamara bizony gyakran felpörgeti a befogadó agytekervényeit, és marokra fogja az előadó gyomrát. Nem véletlenül vannak jónevű vonósnégyesek, amelyek egy életen keresztül csak kamarát játszanak, és nem véletlen, hogy csak nagyon jó zenekarok muzsikusai vágnak bele olyan kalandtúrába, amilyet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai jártak végig azon a péntek estén.


Hátravolt még a legnagyobb kaland, Mozart B-dúr szerenádja. Nagy ügy, az ember éjszaka odaáll az imádott nő ablaka alá, láttunk már ilyet filmen, a zenész meg húzza. Valami ilyesmi, amennyiben a szerenád valóban az estéből (sera) származik, közelebbről az esti dalból (serena), és tényleg könnyed, szabadban előadott, szertelen muzsika. Kivéve, ha Mozart írta. Pontosabban akkor könnyed és szertelen igazán, ha a hallgató csak úgy belefeledkezik. Különben pedig a zeneirodalom egyik legnehezebb, legrigorózusabb precizitást kívánó műve, fundamentuma későbbi korok kamarazenéjének és – nagyzenekari darabjainak. Mozart szerenádja végülis hat hangszerre íródott, tehát kamarazene, de mindegyikből több is szükséges (vadászkürtből például mindjárt négy), tehát majdnem nagyzenekar. De alapja ez a mű a 20. század legsajátabb zenéjének, a jazznek is, ha megbocsátanak nekem ennyi magánvéleményt: a III. tétel bonyolult és egyben játékos ritmusképletei nélkül nincs impresszionizmus és nincs az amerikai jazz nyugati parti fehér zenéje. Az egyszerre megszólaló 2/4, 4/4 és 4/8 olyan pezsgő hangulatot teremt, amihez képest a Riói karnevál nyúlós altatódal. Az Akadémia Dísztermének közepéről nehéz volt eldönteni, a karmester Berkes Kálmán hozta-e ki az együttesből azt a szédelgő asszimetriát, amivel ezekből a páros ritmusokból átlebegtek a 6/4-es Menüettbe, de tény, hogy ezután a közönség egyes tagjai lelkesen tapsolni kezdtek. Ó irgalom atyja, ne hagyj el – tételszünetben! Minő botrány! Én örültem neki. Az utolsó tétel indulója már az ujjongásig fokozta a lelkesedést – legalábbis bennem. Ha ilyen kiváló előadást hallok (elég ritkán), mindig meg kell állapítanom: nem való vagyok én ilyen komoly, kamarazenei koncertre, az odaillő hűvös intellektusok közé. Bár ahhoz képest elég rendesen tapsoltak.


Voltak a muzsikusok feje fölött mikrofonok, nem tudom, szabad-e ebből arra következtetnem, hogy az előadásból felvétel készült, netán lesz belőle lemez is. Addig is, próbálják beszerezni ezt a Mozart-művet, 361-es a Köchel-jegyzék száma. Csak játszani nehéz, nem hallgatni.


Benedikty Béla
(Népszava, 2006. április 8.)