Ez történt


Felvillanyozó élmény volt

2007. 07. 16.


A legritkábban játszott, ifjúkori Beethoven-zongoraversenyt Hauser Adrienne szólaltatta meg.


Martonvásár – Szombat este nagy sikerű koncerttel kezdődött el a Nemzeti Filharmonikus Zenekar évtizedes hagyományra visszatekintő Beethoven-koncertjeinek idei sorozata.


A Nemzeti Filharmonikus Zenekar idei hangversenysorozatának középpontjába Beethoven szimfóniáit állította, összesen négy darabot tűzve műsorra a kilenc remekműből. A nyitó est programján az op. 36-os sorszámú, D-dúr hangnemű 2. szimfónia szerepelt, előtte az op. 72-es III. Leonóra-nyitány és az op. 19-es II. B-dúr zongoraverseny csendült fel. A zongorakoncert magánszólamát Hauser Adrienne zongoraművésznő játszotta, vezényelt Kovács János.
Fellapozva az elmúlt évek martonvásári Beethoven-estjeinek krónikáját, rövid statisztikát készítettem a három mű játszottságáról. Nos, az utóbbi öt esztendőben a B-dúr zongoraversenyt egyáltalán nem, ugyanezen idő alatt a nyitányt kétszer, a szimfóniát egyszer hallhattuk (az utóbbit éppen tavaly). Persze ez csupán játék a számokkal, tekintve, hogy minden előadás más. E sokat koptatott kijelentés igazságtartalmáról azután emlékezetesen győzött meg a szombat esti hangverseny!


A Fidelio, Beethoven egyetlen operája, többszöri átdolgozás után nyerte el ma ismert alakját. A mester eközben nem kevesebb, mint négy nyitányt komponált a műhöz. A III. Leonóra-nyitány (címét az opera női főszereplője ihlette) az 1805-ben bemutatott opera második, 1806-ban közönség elé került változatának nyitánya volt. Nyitány, de több, mint előzene: Beethoven e ragyogó kompozícióban lényegében összefoglalja a teljes operát, tömörített formában járhatjuk végig a sötétségből a fény felé vezető utat. Ezen a keskeny ösvényen nem is lehetett volna alkalmasabb kalauzunk Kovács Jánosnál, akit az egyik legkiválóbb hazai operadirigensként ismerünk. Az Operaház első karmestere szenzációs elő-adásban mutatta be a művet: egyetlen apró részlet sem kerülte el a figyelmét, ugyanakkor a nagy ívet is imponáló biztonsággal rajzolta meg. Pálca és partitúra nélkül dirigált, bámulatosan kifejező kézmozdulatai a zenekart azonnal maximális erőkifejtésre ösztönözték: ritkán hallható magas hőfokon kezdődött meg a koncert.


A B-dúr zongoraverseny – bár másodikként sorakozik az öt, billentyűs hangszerre szánt koncert között – valójában korábbi az 1. számú C-dúr darabnál (op. 15). A zeneszerző 1795 márciusában mutatta be a bécsi Zeneművész Társaság hangversenyén. A szakirodalom egyrészt a legkevesebbet játszott Beethoven-versenyműként tartja számon, másrészt a mester még kevés egyéni vonást felmutató, a kor zenei köznyelvéhez jobban kötődő kompozíciói közé sorolja. Köznyelv ide-oda: virtuóz, remek ötletektől duzzadó muzsika ez, mely hálás feladat az előadónak, és kellemes hallgatnivaló a közön- ségnek. Hauser Adrienne karcsú és finom hangon, perfekt technikával formálta meg a magánszólamot. Mélyen muzikális és kultúrált játékát ugyanakkor bizonyos távolságtartás is jellemezte: mintha nem akart vagy nem mert volna teljesen feloldódni a zenében és a zongorázásban. Így összességében pontos és intelligens, de felkavarónak vagy megindítónak aligha nevezhető interpretáció emlékével lettünk gazdagabbak.
A tavalyi ciklus nyitó estjén Berkes Kálmán vezényletével csendült fel az 1803-ban bemutatott II. szimfónia: a Nemzeti Filharmonikus Zenekar elképesztő virtuozitására alapozva azt az előadást elsősorban a száguldás mámora jellemezte. Kovács János koncepciója hozzám sokkal közelebb áll: a lassabb tempóknak köszönhetően a mű körvonalai ezúttal sokkal világosabban rajzolódtak ki, anélkül, hogy a tolmácsolás veszített volna lendületéből. De ez csak az érem egyik oldala. A másik: valóban mintha nem ugyanazzal a darabbal találkoztunk volna, mint egy éve! Egyáltalán: nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen mesterien végigintonált Beethoven-szimfóniát. Bombaként robbanó akcentusok, bámulatosan sokszínű hangzás, pontos és élő artikuláció, jólesően és ízléssel adagolt feszültség – a szó szoros értelmében felvillanyozó tolmácsolás volt. A fellelkesült közönség az utolsó akkordok után hatalmas vastapssal köszönte meg az élményt a karmesternek és a zenekarnak.


Szabó Balázs
(Fejér Megyei Hírlap, 2007. július 16.)