Ez történt


Felkavaró, nagy magyar eposz

2003. 01. 27.


A Magyar Nemzeti Filharmonikusok igazi tűzzel játszották Bartók Concertóját. Bartók 1943-ban, Amerikában komponálta a Concertót. A mű nem mond el cselekményt, de gyakran tartják a haldokló utolsó, vágyakozó sóhajának hazája, Magyarország felé. A súlyos első tételtől a zeneszerző az utolsó tételben képes eljutni az életigenlésig.




Ezek a magyarok szívükön viselték az előadást. Kocsis Zoltán karmester és a Nemzeti Filharmonikusok kezében pénteken, az Irvine Barclay Színházban, a mű nemzeti eposszá lényegült át.




Talán szerepet játszott ebben a terem viszonylagosan kicsi mérete (mindössze 750 szék fér el benne). A zenekar hangja könnyedén betöltötte a teljes termet, sőt, talán még a környező parkot is. Itt a nagy termekben általában elvesző részletek és összefüggések szinte kéznyújtásnyira voltak.




De sokkal inkább Kocsis kiegyensúlyozott vezénylése és a zenészek elkötelezett muzsikálása teremtette meg ezt a hatást. A gyors tempókkal és az öt tétel közötti szünetek minimálisra rövidítésével Kocsis egy pillanatra sem lankadó lendülettel játszatta zenekarát, már a mű első ütemeitől, a nagy veszély felismerésétől kezdve.




A harmadik tétel – amely a Kékszakállú herceg várából idézi a könnyek tavának zenei anyagát – a nemzet halottainak és eltűntjeinek elemi erejű siratójává vált ebben az előadásban. Még Sosztakovics Hetedik (“leningrádi”) szimfóniájának paródiája is helyére került, mint ami nem annyira a szovjet zeneszerzőt, hanem országának militarizmusát állítja pellengérre, és amelyre diadalmasan felel a gyengéd szerelmi zene, amelyet eredetileg félbeszakított.




A terem adottságai viszont nem igazán tettek jót az est során elhangzott másik két magyar műnek.




Liszt 1. zongoraversenye, amelyben Kocsis nem csak vezényelt, de a zongoraszólót is játszotta, bombasztikusnak és töredezettnek, szinte összefüggéstelennek tűnt, annak ellenére, hogy a zongorista szenvedélyesen verte a billentyűket. Kettős szerepe sem könnyített a helyzeten.




Elhiszem, hogy Kodály Páva-variációi sokat jelentenek a magyaroknak, akik a pávában a szabadság szimbólumát látják. De aki ezt nem tudta, annak a mű túlméretezett filmzenének tűnt, amelyben többnyire szinte a teljes zenekar játszik, és amely jelentőségében meg sem közelíti a Bartók által hazájának állított emlékművet.




Chris Pasles
(The Los Angeles Times, 2003. január 27.)