Ez történt


Ezrek szimfóniája

2008. 04. 01.


Február 8-án és 9-én a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR két bérleti estjén (Klemperer- és Ferencsik-bérlet) Gustav Mahler 8. szimfóniája hangzott el.


A koncerteket nem előzte meg különösebben nagy hírverés, nem harangozták be az “Ezrek szimfóniáját”. A hétköznapi hangversenynek álcázott esemény mégis a mű (kevés epizódból álló) magyarországi előadás-történetének eddigi legfontosabb fejezetévé vált. Magam az első koncertet láttam-hallottam. Ez az előadás makulátlan volt, annak ellenére, hogy voltak benne “hibák”. KOCSIS ZOLTÁN, az est karmestere, később úgy nyilatkozott, hogy szombatra ezeket is sikerült kijavítani. A – szerintem említésre sem méltó – hibákat magam csak azért vettem észre, mert nem sokkal a koncert előtt többször is meghallgattam Pierre Boulez új felvételét. Boulez és Kocsis interpretációja – az eltérések dacára – ugyanazt a hatást gyakorolta rám: mindkettő a műre irányította a figyelmemet, elhitették, hogy Mahler legfurcsább (és bizonyos tekintetben túlontúl egyszerű) darabja komolyan vehető és komolyan veendő műalkotás. Boulez is és Kocsis is hallatlanul nagy erővel győzött meg arról, hogy a kompozícióval szembeni korábbi kritikám élén ideje tompítani. Továbbra sem hiszem el ugyan Mahlernek, hogy ez lenne a legnagyobb műve, de azt végre készséggel elismerem, hogy a mű szellemével való azonosulás nem totális abszurditás.


Kocsis rendet adott a féktelen harsogásnak, a két rész között tiszta zenei kapcsolatokat tárt fel, a rímeket tökéletesen egybecsendítette, az összetettebb második részt pedig igen plasztikusan strukturálta. Ennek bevezetője (Poco adagio) nála szinte önálló tétellé vált, mintha az egész szimfónia lassú tétele volna (Bouleznél ez a rész csak nagyszabású késleltetés); a különböző rangú és rendű angyalok “jeleneteinek” képtelenségéhez humort is társított, így olyasféle scherzo-hangvételt csempészett a nagy egészbe, amivel korábban nem találkoztam. A rendkívül hatásosan felépített befejezésben (ez alatt a két utolsó szakaszt, a “Mater gloriosa” és a “Chorus mysticus” részeket értem) a késő 19. századi szimfonikus tradícióval egybecsengő, visszatekintő összefoglalás gesztusára figyelhettem fel. Bruckner körbeérő, körben járó szimfonizmusára ismertem rá. Kocsis a mű legvégén ugyanúgy “kapcsolta be” a karzat rézfúvósait, mint az első rész zárásakor, mégis az volt az érzésem, hogy a megelőző bő nyolcvan percben ezzel a dinamikával, ezzel a hangszínnel, ezzel az akusztikai káprázattal még nem találkoztam.


A közreműködő együttesek (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, NEMZETI ÉNEKKAR, MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA, MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA, BUDAPESTI KÓRUS) nagyszerű teljesítményt nyújtottak, jó volt hallani, hogy megingások nélkül, töretlen folyamatossággal járták végig a negyed (“Veni, creator spiritus”), majd a háromnegyed kört (“a Faust második részének zárójelenete”). A két út kapcsolata pénteken egyértelműen drámai hatást keltett. (Tanulságos, hogy a karmester szerint a kitisztított második előadás a drámai elsőtől különbözött, ünnepélyesebbé vált.) A szólisták teljesítményével nem lehettem maradéktalanul elégedett. A három férfiú (MATHIAS SCHULZ, KÁLDI KISS ANDRÁS, KOVÁCS ISTVÁN) nem azonos színvonalon, de egyként alulmaradt a szólamukkal vívott küzdelemben, ám puszta jelenlétük is elegendőnek bizonyult. Keveset lehetett  érzékelni NÉMETH JUDIT és MELÁTH ANDREA énekéből. CSERNA ILDIKÓ és SZABÓKI TÜNDE viszont olyan tündöklő erőt sugárzott, mely valamennyi szólista teljesítményét felragyogtatta. Az előadás megmagyarázhatatlan csodái között a legirracionálisabbnak az tűnt, hogy még egy tenorszóló alatt sem tudtam kivonni magamat Cserna és Szabóki hangjának hatása alól. MITILINEOU CLEO rövid, karzatról felcsendülő énekének ártatlanságával lepett meg.


Kocsis Zoltán alkatától idegennek gondolom ezt a mahleri világot, ám az idegenség – gyakran megtapasztaltam ezt a dirigensnél – az erő összpontosítására, a mű következetes és acélos etikájú képviseletére, nemes és alázatos szolgálatra, már-már eufórikus koncentrációra készteti. Ő maga pedig ugyanerre készteti valamennyi muzsikustársát. A közönség a drámaira sikeredett koncertben felismerte az ünnepet, s ekként fejezte ki tetszését.


(Február 8. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)


Molnár Szabolcs
(Muzsika, 2008. április)