Ez történt


Eroica ötven év után

2006. 10. 21.


Érkeznek az idős hölgyek és a koros urak. Van, aki peckesen lépked, meghazudtolva korát, van, aki kissé görnyedtebben, cipőtalpa csoszog a kényes kövezeten. Muzsikusok, a hajdani legendás Állami Hangverseny Zenekar tagjai. Az utódok, a Nemzeti Filharmonikusok invitálták meg őket, rendkívüli eseményre.


Kovács Géza, az igazgató rendszeresen búvárkodik egy becses, történelmi értékű, viharvert könyvben. A lapjai sárgák, töredezett szélűek, óvatosan kell bánni velük, könnyen porlódnak. A zenekar krónikája, több mint fél évszázadra visszamenően.


Így bukkant rá az igazgató a nevezetes dátumra. Az ÁHZ 1956 október 22-én tartotta utolsó koncertjét az Erkel Színházban. Majd másnap október 23., Magyarország egy ideig egyelőre nem muzsikával foglalkozott. A forradalom tartotta lázban, majd november 4. után a tragédia letörtsége. Mígnem, két hónap elteltével, december 31-én délután az együttes ismét közönsége elé állt, ezúttal már a Zeneakadémián, Ferencsik Jánossal a pulpituson. A kényszerű szünet után mi mást is játszhattak volna, mint Beethovent, mert zenei legenda szerint Bach az Isten, Mozart az Angyal, Beethoven pedig az Ember. És mert a koncertmentes forradalmi napokban a rádió szakadatlanul az Egmont nyitányt sugározta, azzal kezdték az ismételt találkozást a közönséggel. A hegedűversennyel folytatták, végül a III. szimfónia, az Eroica következett.


Ezt örökítette meg a legenda. Ferencsik pálcájára az orkeszter a szimfónia második tételébe kezdett, a bűvös szépségű Marcia funebrébe, a gyászindulóba, amikor teljesen váratlanul, a Zeneakadémia nagytermét zsúfolásig megtöltött közönség egy emberként fölállt, és végig tisztelegve állva maradt, amíg csak el nem hangzott a tétel záróhangja. Kétséges senki előtt nem volt, ez néma tüntetés, alázatos főhajtás volt a forradalom hősei előtt, akik életüket áldozták az oroszokkal és az ÁVO-sokkal vívott egyenlőtlen küzdelemben. Politikai tiszteletadás, amelynek híre meglehet eljutott a kádárista vezetéshez, de nyilvánosságot nem kapott, egészen mostanáig. A Nemzeti Filharmonikusok, most, hogy rábukkantak a történelmi emlék nyomára, meghívták az ÁHZ nyugdíjas művészeit és az emlékezetes koncert nézői közül azokat, akik fölhívásra jelentkeztek, mondanák el személyes élményeiket.


Nagy különbségek nem voltak. Abban mindenki egyetértett, hogy szó sem volt szervezettségről, a tiszteletadás spontán volt és egyöntetű. Akadt, aki szerint az ifjú zenekadémistákat fölhívták, figyeljenek Járdányi tanár úrra, tegyék azt, amit ő. Mások szerint nem így történt, bár kétségtelen, hogy a professzor az elsők között emelkedett föl páholyában. Ahhoz viszont kétség nem fér, hogy Ferencsik Maestro, meghallván a váratlan zajt, jobb karja alatt kipillantott a pulpitusról, meglepődött, és meghatódva dirigálta tovább az együttest. A nagybőgős hangszerén mintegy zászlóként lengett a zsebkendője, buzgón törölgette a szemét.


A telt házból, az 1280 nézőből a földszinti IV. sor szélén csak ketten maradtak ülve. Elvtársak voltak…


Várkonyi Tibor
(Népszava, 2006. október 21.)