Ez történt


Erkel operái

2010. 10. 28.


 Az 1810. november 7-én Gyulán, apai ágon muzsikus felmenőktől született Erkel Ferencet elsősorban a magyar nemzeti opera megteremtőjeként tiszteljük, jóllehet a magyar zenei művelődést napjainkig szolgáló intézményhálózat létrehozása legalább annyit köszönhet szervezői géniuszának. Az ő nevéhez fűződik a magyarországi zenés színjátszás alapjainak megvetése és kibontakoztatása, de éppúgy neki köszönhető a hazai kórusmozgalom felvirágoztatása, mint ahogy oroszlánrészt vállalt a felsőfokú zeneművészeti képzés feltételeinek megteremtésében is.

 
Alkotóként közel fél évszázadon át nyolc opera fűződik a nevéhez, elsősorban történelmi eposzok, de kései alkotásainak szerzősége erősen kérdéses. Sarolta című vígoperájának bukása után, mintha fokozatosan elhagyta volna alkotói kedve és invenciója, s utolsó operáinak kottalapjain egyre gyakrabban bukkan fel muzsikus fiainak keze vonása.

 
Első operáját, a kétfelvonásos Bátori Máriát Erkel 1840-ben, harminc esztendősen írta Az opera ősbemutatójára 1840. augusztus 8-án került sor a Pesti Magyar Színházban, éppen azon a napon, amelyen az intézmény az 1840. évi XLIV. Törvénycikk értelmében felvette a „Nemzeti Színház” nevet. Az opera szövegkönyvét Egressy Béni írta Dugonics András azonos című, akkor már közel fél évszázados színdarabja nyomán. Az Inés de Castro vándortéma Dugoncis-féle feldolgozása akkor még őrizte egykori népszerűségét. Egressy jó néhány dramaturgiai változtatást hajtott végre: szereplőket hagyott el, jeleneteket vont össze, a prózát jól hangzó, erőteljes versekbe írta át. Erkel pedig kezdettől fogva kereste és megtalálta annak a módját, hogy az olaszos dallamosságot a magyar dal és a verbunkos hagyományával, mint karakteres nemzeti stílussal egyesítse. Az opera csak fokozatosan egészült ki jelenlegi formájára. A Nyitány 1841-re készült el, vele együtt egy ária az I. felvonásban, majd 1852-ben, ugyanebben a felvonásban egy olaszos cabaletta is helyet kapott. Az opera fináléjának két változata közül a későbbi verzió “bosszúkara” hatásosabb befejezésnek bizonyult, minek köszönhetően az opera 1860-ig repertoáron maradt, két évtized alatt harminc előadást érve meg.

 
Négy esztendővel a Bátori Mária bemutatója után Tóth Lőrinc „Két László” című drámájában találta meg Erkel azt a romantikus nemzeti-hősi témát, amelynek alapján valódi nemzeti fordulatot valósíthatott meg az operaműfajban. A librettó ismét Egressy Béni munkája volt, s az 1844. január 27-én megtartott bemutató páratlan sikert aratott. Az új opera címszereplője, a tragikus sorsú Hunyadi László alakja jobban megfelelt a nemzeti opera történelmi eszményének, mint az 1830-as évek olasz primadonna-operáinak magas rangú, ám kiszolgáltatott hősnő-áldozatai, amelyek sorsával a közönség kevésbé tudott azonosulni. Ez a típus a negyvenes évekre pedig már kezdett kikopni az operai repertoárból. Ugyanakkor a nemzeti hősi opera sem nélkülözhette a felmagasztosult, nemesi nőalakot, a kettős primadonna szereposztást. Szilágyi Erzsébet a nemzeti mitológia igényeinek maradéktalanul megfelelve anyaszerepben tűnik fel, kivégzésre ítélt fiában az egész nemzet tragikus sorsát siratva el. A Hunyadi László tárgya ugyanis közvetlenül a nemzeti szuverenitás eszméje, amit Hunyadi János hagyott örökségül fiaira. A történelmi sujetben tehát dramaturgiailag szerencsésen ötvöződik a nemzeti téma a drámai személyekkel, amely a zeneszerzőnek egyedülálló zenedrámai atmoszféra megteremtésére adott lehetőséget.

 
Az Egressy szövegkönyvekre komponált romantikus történelmi trilógia harmadik, befejező darabja az 1861-ben bemutatott Bánk bán több mint másfél évtizedig váratott magára, jóllehet beharangozására már a Hunyadi László évében sor került. A Hunyadi és a Bánk bán bemutatója között eltelt másfél évtizedben azonban Erkel karmesterként is széles körű tájékozottságra tett szert a nemzetközi operaműfajban. Verdi és Meyerbeer alapos megismerése révén szerzett zenedramaturgiai tapasztalata elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy romantikus-hősi operájában a magyar dalstílus zenedrámai kiaknázása tetőpontjára érjen. Egyéni és politikai sors, mint egyazon nemzeti végzet kettős arca tekint le a színpadról, mégis Erkel áradó zenei invenciójának köszönhető, hogy a Bánk bán színpadát hús-vér figurák népesítik be. Az Operaház a harmincas évek vége óta a Nádasdi Kálmán – Oláh Gusztáv-Rékai Nándor által átdolgozott változatban játssza Erkel Ferenc és Egressy Béni művét, de az elmúlt évtizedben országszerte törekvések mutatkoztak az eredeti változathoz való visszatérésre is.

 
A Bánk bán párdarabját, Erkel egyetlen vígoperáját 1862 májusában mutatta be a Nemzeti Színház. Az Egressy-trilógia sikere után a Sarolta Erkel első operai fiaskója volt: mindössze hat előadást ért meg, és 1901-ben is csak négy alkalommal adták elő az Operaházban. A kudarc elsődleges okát már a kortársak is a Czanyuga József szövegén alapuló gyenge librettóban látták. A népi vígjátékként is jelölt mű magyaros hangvételét franciás árnyalatok színezik, tekintve, hogy Erkelnek az opéra comique szolgált mintául. Az 1850-es évek egyik legnagyobb pesti sikere, Meyerbeer Észak csillaga is az álruhás fenség motívumát dolgozza fel. A téma korábbi előzménynek tekinthető Rossini Hamupipőkéje, de a korszak divatos pesti sikerei, Offenbach egyfelvonásosainak hatása sem maradt nyomtalan.

 
A Saroltát követő Erkel-operák egyre lassabban készültek, és megírásukban egyre nagyobb részt vállaltak a zeneszerző fiai. Egyértelmű helyet foglalnak el viszont a műfaj történetében: keletkezési idejüket tekintve az európai Meyerbeer-hullám második vonulatához kapcsolódnak. A Dózsa György és a Brankovics György politikai tragédiái azonban közönség ítélete szerint nem érték el a Bánk bán esztétikai magaslatait. Egyre inkább elhalványodott és a magánszférába szorult vissza bennük a bensőséges nemzeti hang. A Dózsa György irodalmi alapja egy romantikus szabadságtragédia: Jókai Mór 1857-ben írt azonos című „verses történelmi szomorújátéka”, amelyből Szigligeti Ede készített librettót. Az ősbemutatóra a Kiegyezést követően, 1867. április 7-én került sor a Nemzeti Színházban, ahol mindössze tíz előadást ért meg a mű. A történelmi-lélektani operaeposz szorosan kapcsolódik a Scribe-Meyerbeer vonal politikai-mélylélektani realizmusához, míg az V. felvonás a börtönjelenettel és az azt követő zárókórussal, Gounod Faustjának utolsó felvonásával állítható párhuzamba. Erkel ekkorra már végérvényesen eltávolodott a Hunyadi Lászlóban és még a Bánk bánban is megnyilvánuló bel canto stílustól, nemzetközi rálátásának köszönhetően pedig sikeresen adaptálta a korszak divatos jelenettípusait: börtönképet, fegyvertáncot, búcsújelenetet. A korabeli sajtó elismeréssel szólt a zeneszerző újításáról, miszerint Erkel Wagnert követte, amennyiben a drámai összhatás érdekében lemondott az őt annyira jellemző dallamosságról. A francia-olasz-német stiláris elemeket a magyar műzenei tradíció szövi egységbe.

 

A 15. századi szerb despota, Brankovics György ellentmondásos alakja megihlette a romantika korának népszerű drámaíróját, Obernyik Károlyt Az ötfelvonásos tragédiát szerzőjének halála után, 1856-ban adta elő a Nemzeti Színház. A végső simításokat Bulyovszky Gyula és a korszak emblematikus színművésze, Egressy Gábor végezte el, akinek egyik legkedvesebb darabja volt a színmű. Az opera szövegkönyvét a Nemzeti Színház két énekese, a drámaíróként és festőként is jeles baritonista, Odry Lehel, valamint a kisebb szerepeket alakító bariton, Ormay Ferenc készítette el a zeneszerző számára. A címszerepet is Odry énekelte 1874. május 20-án a Nemzeti Színházban tartott bemutatón. Erkel továbbfejlesztette a zenedrámai kifejezésmódot, és a Meyerbeer hatásán alapuló, a Dózsa Györgyben már megmutatkozó kompozíciós elveit. A zenei szövet szerves egységében a zárt számok szinte teljesen feloldódnak, az énekbeszéd is a drámai szituációkat aknázza ki. A kórusrecitatívók szerepe pedig még szembetűnőbb, mint a Dózsa Györgyben.

 
A Brankovics Györgyben megnyilvánuló zenei törekvéseket a korabeli közönség hűvösen fogadta és bár 1889-ben az Operaház is műsorára tűzte, pár előadást követően lekerült a repertoárról. Hosszú szünet után, 1962-ben, Kókai Rezső átdolgozásában, Romhányi József szövegével újította fel a művet az Operaház az Erkel Színházban.

 
Erkel zeneszerzői “műhelyével” – fiaival – közösen egy népies vígopera, írásába fogott, mellyel a szabadságharc katonáinak óhajtott emléket állítani. Az opera négyfelvonásos szövegkönyvét Tóth Ede kezdte írni, de halála miatt Ábrányi Kornél fejezte be Erkel utasításai alapján. A Névtelen hősöket 1880. november 30-án mutatta be a Nemzeti Színház. Közönségsikert nem aratott, de a magyar operatörténet a népies műdalon alapuló nemzeti opera korszakának lezárásaként jegyzi.

 

Kaizinger Rita