Negyvennégy év után ismét hallható lesz Magyarországon Debussy operája, a Maeterlinck színdarabja alapján komponált Pelléas és Mélisande. A bemutató apropóján a karmesterrel, Kocsis Zoltánnal beszélgettünk.

– Állítólag élete egyik legfontosabb bemutatójára készül. Miért fontos ennyire az Ön számára a Pelléas?

– Debussyről ugyanannyit tudtam, mint más. Ködös tudomásom volt arról, hogy „pasztell”, meg „impresszionizmus”. Pedig vizsgákon, később hangversenyeken még játszottam is az úgymond kötelező darabokat. Később érintett meg, amikor a nagyobb és összetettebb kompozícióin keresztül érthettem meg az egyszerűbbeket. Akkor értettem meg, hogy Debussy későbbi művei hiába nem érik el azt az emocionális telítettséget vagy élményt, mint a koraiak, mégis ezek a jelentősebbek. A bennük zajló zenei folyamatokat képes olyan formába rendezni – prekoncepciók nélkül -, ahogy azt az illető anyag megkívánja. Ha felületesen szemlélik egy-egy késői zongoradarabját, abban sem formát, sem motivikus fejlesztést nem tudnak felfedezni, így maradnak a sztereotip magyarázatoknál. Csupa-csupa közhely. Ezek semmivé foszlanának, ha figyelembe vennék azt, hogy ez a szerző a Wagner-utánzó francia iskolából jött. Természetesen Debussy is megkísérelt ezen az úton járni, sőt remekmű is született ebben a stílusban. Például a zongorára és zenekarra írt Fantázia, amely mellesleg előlegezi a Pelléas szereposztását, megtalálhatók benne a főbb karakterek.

– A „pasztell” és az „impresszionizmus” tehát nem feltétlenül áll szöges ellentétben a formátlansággal, a „drámai” szerkesztéssel.

– Debussynek hallatlan drámai, sőt színpadi-drámai érzéke volt. Más megvilágításba kerülnek a késői darabok, ha megfigyeljük például a hegedű-zongora szonáta második tételét. Marcel Marceau-nak is tökéletesen megfelelő pantomim. Azok az impressziók, amelyek Debussyt érték, és amelyek meglehetősen klasszikus formákba rendezve jelennek meg korai műveiben, tömörítve, a fekete lyuk sűrűségével bukkannak fel később. Egy impresszió, de máris egy másik, ami szorosan összefügg amazzal, sőt emezzel. Az ember úgy kel fel a székből, hogy hallott egy formába rendezett zeneművet – téma nélkül. Jóval nagyobb világ ez annál, mint amibe be akarják skatulyázni. Tulajdonképpen Kodálynak sincs igaza, amikor azt állítja, hogy egy új világból, egy új zenéből csak egy pici darab Debussyé.

– Úgy tűnik, sokan mégsem ismerik fel Debussy nagyságát.

– Lehet, hogy mindössze rosszkor született? De hiszen időközben már Mahler is elfoglalta az őt megillető helyet, pedig még én is emlékszem, amikor jószerével kimondani sem illett a nevét, merthogy utánérzés, dekadens későromantika, és így tovább. Még élt az a vélekedés, ami Mahlert Brucknerrel azonosította. Szerintem borzalmas kárt okozott a két háború közötti, erőltetetten irányított kultúrpolitika. Ezen lassan túl kellene lépni. Debussyé sokkal teljesebb zenei világ annál, semhogy egyetlen impresszionista fiókba be lehessen gyömöszölni.

– Az impresszionizmust újabb stílusok követték – mennyire hatott ezek képviselőire Debussy munkássága?

– Debussy sok embert inspirált. Ha a Pelléas ötödik felvonását alaposabban megnézzük, amellett, hogy sok oroszos vonása van, észrevehetjük azt is, hogy messzemenően inspirált orosz szerzőket. Elsősorban Rahmanyinovra és Sztravinszkijra gondolok. Melyik volt előbb? A Petruska bitonalitása, vagy a „Köd” prelűd? Ugyanazokra a hangokra épülnek. Vagy ott van az 1912-ben komponált „Jeux”, és a szintén 1912-ben komponált – de egy évvel később bemutatott – „Sacre”. A Pelléas persze jóval korábbi, Bartók, Kodály vagy Sztravinszkij még gyerekek voltak, amikor Debussy belefogott. A Pelléas drámája wagneri drámaiság, de túl is lép azon. Lehet, hogy éppen a mostani Wagner Napokkal egy időben blaszfémiának minősül, de Debussy jobban bánik a szavakkal. A zene Debussynél valóban a mondanivaló elmélyítését szolgálja. És persze Maeterlinck mint szövegíró is nagyobb, mint amilyen szövegíró volt Wagner.

– Mennyiben más az opera szövege, mint a Maeterlinck-darabé?

– Az eredeti drámából Debussy elég sok mindent kihagyott – például egy fontos beszélgetést Arkel és Pelléas között, valamint kihagyta a szolgálók jeleneteit. Valószínűleg azért, mert azt gondolta, elég, ha a szolgálók némán megjelennek az ötödik felvonásban. A drámában a valódi információkat a szolgálóktól tudjuk meg, mindent ők mondanak el. Azt hiszem, ez Maeterlinck szimbolikájába belefér, Debussyébe nem.
Még egy különbség: magának a drámának a bemutatójába nem szólt bele a cenzúra, de az opera bemutatójának napján Debussyhez odamentek, és kivetettek a műből 15 ütemet. Csak azért, mert négyszer előfordult benne az „ágy” szó. Olyannyira kivetették, hogy például a forgalomban lévő partitúrák sem tartalmazzák. A 64-es ciffer után a 66-os jön. A kéziratból én most visszatettem. 

– Szóval, ha a Momus egy bulvármagazin lenne, akkor most hatalmas felirattal hirdethetné az előadást, hogy „ismét ágyjelenet a Pelléasban”. Jut eszembe: lesz feliratozás? Tudjuk majd követni a szöveget?

– Hogyne, lesz. A közönségnek nagyon pontosan tudnia kell, hogy mi történik éppen. Bár nem könnyű folyamatosan közvetíteni. Nagyon izgatott párbeszédek hangzanak el. Nagyon gyorsan beszélnek a szereplők, pontosan, ahogyan mi beszélünk egymás közt. Ez valójában énekbeszéd – jóval megelőzve Schönberget és Bartókot. Íme a wagneri cél, a zenével alátámasztott, elmélyített dráma. Minden a zenében fogalmazódik meg. Mindent a zenekar mond el, a szereplők pedig beszélnek. Itt nem fordul elő olyan, hogy bejön az énekes, átadja a névjegyét, és még hangosan el is énekli a tartalmát. Debussynél ilyen nincs, mert felesleges. Továbbgondolásra készteti az embert.

– Mégis kevesen ismerik, a Pelléas és Mélisande nincs jelen a napi operai praxisban…

– Állandóan azon panaszkodunk, hogy Bartók operája sem vívta ki méltó helyét. De lássuk be, hogy magyarul nagyon nehéz énekelni. Milyen az, amikor a Kékszakállú „konnjak, konnjak”-ot mond „könnyek, könnyek” helyett? Talán segítene a Kékszakállún, ha angolul vagy németül adnák elő – nem véletlenül szorgalmazta Bartók is a fordítást. De franciául is nagyon nehéz énekelni. Nagyon kevesen énekelnek igazán jól franciául. Ez önmagában is elég ok, hogy ritkán adják elő. Hosszú is. Mintegy 170 perc tiszta zene.

– Jut eszembe: mikor lesz az új Bartók-összkiadásban új Kékszakállú?

– Majd ha találok olyan minőségű énekeseket a Kékszakállú szerepeire, mint most erre a Debussyre. Ha olyan Kékszakállúm lenne, mint amilyen Golaud lesz Vincent Le Texier szombaton, akkor elégedett lennék. Örülök ennek a szereposztásnak. Arra, hogy a mű bekerüljön az Operaházba, nagyon kevés esélyt látok. Nálunk nincsenek olyan énekesek, akik franciául képesek lennének ezt így elénekelni. Importálni lehetne, de akkor azt nem lehet repertoáron tartani. Nem véletlen, hogy Magyarországon idáig csak kétszer ment a Pelléas: 25-ben és 63-ban. Úgyhogy épp itt az ideje egy új előadásnak.

Dauner Nagy István
(Café Momus, 2007. június 14.)