1. Allegro affettuoso
2. Intermezzo. Andantino grazioso
3. Allegro vivace

Schumann életműve a rendszerető zenetörténészek számára rendkívül vonzó. Pályája könnyen osztható korszakokra, mégpedig műfajok szerint: 1833 és 1839 között szinte kizárólag zongoraműveket komponál, 1840-ben írja daltermésének nagy részét, 1841-ben a szimfonikus művek dominálnak, 1842-ben főként kamaraműveket ír, 1845-ben szigorú ellenpontra épülő darabokkal foglalkozik, 1847 a színpadi zene, 1852 az egyházi zene éve. Nem tudhatjuk, hogy Schumann számára világos volt-e ez a műfajról műfajra való haladás, e vonzó rendszer mindenesetre némi kiigazításra szorul. Schumann ugyanis az egyes műfajok határait kitágította, és sokszor ötvözött egymással, korábban világosan elkülönülő formákat, így teszi a lírai kisformákat és a dalt a szimfónia és a versenymű részévé, vagy olvasztja fel a fúga szikár szerkezetét költői közjátékokkal.

A zongoraversenyének alapjául szolgáló tétel ugyancsak több műfaj keveredésének eredménye. 1841 májusában fogott hozzá, de terve már évekkel korábban felmerült. „A szimfónia, a concerto és a Grande Sonate keveréke lesz; képtelen vagyok virtuózok számára komponálni, valami másra kell gondolnom.” – írja menyasszonyának, Claranak 1839-ben. Az elkészült tétel valóban furcsa keveréke zongoraversenynek, dalnak, lírai zongoradarabnak. A nem sokkal korábban befejezett 1. szimfóniában Schumann a szimfonikus nagyformát hódítja meg, s a Beethovent követő generáció tagjaként legfőbb problémája, hogy a lírai anyagot hogyan lehet egy dinamikus forma keretein belül feldolgozni. Erre a kérdésre kevés mű ad meggyőzőbb választ, mint Schumann zongoraversenyének első tétele. Szemben a virtuóz concertókkal, ahol a szólista technikai tudásának bemutatása a cél, s ahol a zenekar pusztán a hátteret szolgáltatja a cirkuszi produkcióhoz, Schumann a zongora szólamát a szimfonikus anyagba olvasztja, s nála a két fél – zongora és zenekar – egyenrangú és egymást segíti. A tétel formája még a szonátaformában gyökerezik, jól elkülöníthető a főtéma-csoport és a melléktéma-csoport, s bár a klasszikus mintaképektől eltérő karakterű a kidolgozási rész, amit egy megrendítően szép Asz-dúr szakasz (a zongora és a klarinét párbeszéde) indít el, a visszatérés a klasszikus elveknek és hangnemrendnek megfelelően történik. A hangvétel azonban, s a formarészek egymásba fűzése hasonlíthatatlanul romantikus és schumanni.

Ez a Koncert-fantáziának nevezett tétel önmagában soha nem került előadásra: az 1. szimfónia sikere ellenére három kiadó is visszautasította publikálását, s csak négy évvel később mutatták be, amikor Schumann – feltehetően épp a jobb eladhatóság érdekében – két tételt komponált mellé így egészítve ki a tételt „rendes” zongoraversennyé. A második tétel intermezzo, közjáték a két nagyszabású szélső tétel között: zongora és zenekar intim párbeszéde, melyhez szünet nélkül kapcsolódik az energikus zárótétel. A drezdai ősbemutatót rövid időn belül számos nagy sikerű előadás követte Lipcsében, Prágában, Bécsben, minden alkalommal a karrierje csúcsán álló sztárzongorista, Clara Schumann előadásában.