Szergej Rahmanyinov utolsó műve, a 45-ös opus-számot viselő Szimfonikus táncok, 1940. szeptember 22. és október 29. között keletkezett, de zenéje részben egy negyedszázaddal korábbra nyúlik vissza. 1915-ben ugyanis a zeneszerző egy „Szkíták” című balett megírását határozta el, s bár a terv végül füstbe ment, az elkészült vázlatok néhány zenei gondolata végül a Szimfonikus táncok partitúrájában találta meg a helyét. Az új mű egyébként a komponálás idején még a „Fantasztikus táncok” címet viselte, de Rahmanyinov később – tudomást szerezvén Sosztakovics 1922-ben írott „Három fantasztikus tánc”-áról – a változtatás mellett döntött, s egyidejűleg elhagyta a három tétel „Dél”, „Alkonyat”, illetve „Éjfél” feliratait is. A művet, immár végleges címével, Ormándy Jenő mutatta be a Philadelphia Orchestra élén, 1941. január 3-án.

A Szimfonikus táncok nem csupán a már említett, befejezetlen „Szkíták” balett zenéjét idézi újra: felbukkan itt az orosz népzene, a latin és ortodox egyházi ének, sőt, az első tánc főrészének egy témája mögött Rimszkij-Korszakov Aranykakasának ihletését is felismerhetjük, s a tételt Rahmanyinov saját Első szimfóniájának nevezetes sors-motívuma zárja. Talán éppilyen szándékos utalás a második tánc is, melynek félreismerhetetlen valcer-karaktere elkerülhetetlenül Csajkovszkijt juttatja eszünkbe; de alaposabb kutatók néhány (Rahmanyinov által biztosan ismert) kazah népdal töredékeit is felfedezték e tétel motívumai között. A harmadik tételben jelennek meg a már említett egyházi dallamok: az ortodox ének és a Dies irae találkozása után a befejezés mintha a hit győzelmét hirdetné a halál felett, s ezt az értelmezést támasztják alá a zeneszerző a partitúra végére írt szavai is: „Köszönöm neked, Uram.”