“Túl sok benne a rikító és bizarr vonás” – írta 1805-ben az egyik kritikus Beethoven III. szimfóniájáról. Nem csoda, hogy nem sokat tudott az újdonsággal kezdeni. Zavarba ejthették már a méretek is: ha a kottában előírt (manapság nem mindig figyelembe vett) ismétlést is számítjuk, az első tétel 846 ütemből áll – bőven akad Haydn- vagy Mozart-szimfónia, amelynek összes tétele is kevesebb ennél.  A belső arányok is merőben szokatlannak tűnhettek a korabeli muzsikusoknak.

I. Allegro con brio II. Marcia funebre – Adagio assai III. Scherzo. Allegro vivace IV. Finale. Allegro molto

“Túl sok benne a rikító és bizarr vonás” – írta 1805-ben az egyik kritikus Beethoven III. szimfóniájáról. Nem csoda, hogy nem sokat tudott az újdonsággal kezdeni. Zavarba ejthették már a méretek is: ha a kottában előírt (manapság nem mindig figyelembe vett) ismétlést is számítjuk, az első tétel 846 ütemből áll – bőven akad Haydn- vagy Mozart-szimfónia, amelynek összes tétele is kevesebb ennél.  A belső arányok is merőben szokatlannak tűnhettek a korabeli muzsikusoknak. A szonátaforma ún. expozíció részének méreteihez képest hatalmas a “kidolgozási” szakasz, s a repríz után a szokásos pár ütemnyi coda helyett ismét kidolgozásnyi méretű formarész következik. Mindeközben rengeteg téma, motívum, ötlet hangzik fel – a hallgató alapvető benyomása mégis az, hogy egyetlen hangulat, alapeszme uralkodik a tételen: a hősies pátoszt csak a mű közepén váltja fel rövid időre egy dallamosabb, szelídebb zenei gondolat, az Esz-dúr alaphangnemhez képest meglepően távoli e-moll hangnemben. Közben olyan harmóniák is megszólalnak, amelyeket a 19. század elején mindenki elképesztően disszonánsnak, feszültnek hallhatott. A kidolgozás utáni visszatérés pedig alighanem páratlan a zeneirodalomban. A zenekar izgatott vonósaihoz képest (amelyek az alaphangnemet előkészítő akkordnál tartanak) a kürt mintha túl hamar lépne be a főtémával: egy pillanatra éles disszonancia keletkezik. A c-moll lassútétel igazi gyászinduló – ez sem volt megszokott a 18-19. század fordulóján. Ezután döbbenetes ellentét következik: a gyász hangulatát száguldó scherzo váltja fel, amely csak a középrészében válik valamelyest nyugodtabbá. A finale pedig ismét hatalmas méretű tétel. Különös a kezdete. Bevezető futam után előbb csak egy basszustémát hallunk. Ehhez csatlakoznak különféle szólamok, majd végre megszületik a basszushoz tartozó téma-dallam. A basszustémát és a melódiát Beethoven nem először használta fel: egy korai kontratáncban is felfedezhetjük, majd a Prométheusz-balett zárótételében, illetve az op. 35-ös jelzéssel kiadott zongora-variációkban. A tétel szerkezete többé-kevésbé variációs jellegű: hol a basszus, hol a téma-dallam a variációk főszereplője. Az egyik – g-moll hangnemű – variáció ezek közül határozottan magyaros jellegű. Beethoven 1800-tól volt rendszeresen a Brunszvik család vendége Martonvásáron, bőven nyílt alkalma tehát megismerni a korban divatos verbunkos jellegű muzsikát.

A szimfóniát Beethoven pártfogójának, Lobkowitz hercegnek ajánlotta. Eredetileg nem ez volt a szándéka. Bonaparte-szimfóniát tervezett (egy megrendelés alapján). Az anekdota közismert, s sok Beethovennel kapcsolatos színes történettel ellentétben valószínűleg igaz: amikor a komponista hírét vette, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát, letépte a már kész mű címlapját. A partitúra később “Eroica”, azaz “hősi” szimfóniaként jelent meg nyomtatásban. A Napóleonnal kapcsolatos történet, s a “hősi” melléknév természetesen számtalan értelmezésnek adott tápot. Akadt, aki a Prométheusz-monda elemeit is belehallotta a kompozícióba. Arnold Schering német kutató szerint pedig az Iliász egyes fejezeteiből állna össze a mű rejtett programja. A gyászinduló ebben az összefüggésben Hektort siratja, a rákövetkező scherzo az elesett Patroklosz tiszteletére rendezett zenei játékot elevenítené meg… A zenetudósoknak olykor a zeneszerzőkénél is élénkebb a fantáziájuk.