Beethoven igazán nem tartozott a könnyű kézzel alkotó mesterek közé. Műveit általában sok-sok vázlatoldal teleírása és hosszadalmas fúrás-faragás során csiszolta tökéletessé. Így volt ez egyetlen operája, a Fidelio esetében is, amely több évnyi munka és két átdolgozás után nyerte el végleges alakját. A dalmű nyitányával különösen sokat küszködött Beethoven: ez négy változatban maradt fönt.

1804-ben kérte fel a zeneszerzőt a bécsi Theater an der Wien új intendánsa, Braun báró, hogy “Leonóra” címmel írjon operát. A korban rendkívül népszerű típusba, az úgynevezett szabadító darabok közé tartozó dalmű szövegkönyvét – amelyet Beethoven előtt már többen megzenésítettek – Jean Nicolas Bouilly írta, a német átdolgozást pedig Joseph Sonnleithner, a bécsi udvari színház titkára végezte. Beethoven 1805 tavaszára elkészült a vázlatokkal, s nemsokára a teljes darabbal is. A nyitányt azonban a komponista – barátai rábeszélésére – még a bemutató előtt lényegesen átdolgozta, így az 1805. novemberében tartott első előadás már az úgynevezett II. Leonóra-nyitánnyal kezdődött. Az eredeti ouverture – I. Leonóra-nyitány címen – csak Beethoven halála után került nyilvánosságra, a megtévesztően magas 138-as opuszszámmal. A Leonóra bemutatója kudarcba fulladt, s az opera három előadás után lekerült a műsorról. Az év vége felé Beethoven átdolgozta a darabot, de az 1806 márciusában bemutatott második verzió sem hozott sikert. Ehhez a változathoz Beethoven ismét új bevezető zenét komponált, a III. Leonóra-nyitányt. Témaanyagát tekintve ez megegyezik a II. Leonóra-nyitánnyal, felépítése azonban koncentráltabb, sűrítettebb amannál, hatása pedig még drámaibb. Nyolcévnyi szünet után, 1814-ben fogott hozzá Beethoven a Leonóra újabb alapos átfésüléséhez, így alakult ki az opera ma ismert alakja, s ekkor kapta a “Fidelio” címet is (elkerülendő az összetévesztést Ferdinando Paër hasonló tárgyú Leonórájával). Ehhez a harmadik változathoz ismét új, a Leonóra-nyitányoknál kisebb szabású, s azoktól mind témaanyagban, mind hangnemben eltérő ouverture készült: ez az úgynevezett Fidelio-nyitány, amelyet a mai előadásokon is az opera bevezető zenéjeként játszanak.

A III. Leonóra-nyitányt ma szokás a dalmű második felvonásának élén, vagy még inkább a közepén, a színváltozás alatt megszólaltatni, de önálló hangversenyszámként is gyakran műsorra tűzik. Roppant népszerűségének oka, hogy a négy ouverture közül kompozíciós értelemben ez a legkiérleltebb, s ez a legfelemelőbb hatású. Jóval több, mint egyszerű bevezető zene: sűrített módon, szimfonikus formába öntve az egész opera eszmei üzenetét magában foglalja. Mint Szabolcsi Bence rámutat, a nyitány “tökéletesebben mintázza meg és mondja el az opera mondanivalóját, mint maga az opera. Beethoven akaratlanul elárulja, hogy az ilyen általános, elvi és gondolati szimfonikus összefoglalás többet jelent számára minden kézzelfogható, jelmezes-reflektoros színjátéknál, többet minden szerepekre váltott drámai lehetőségnél”.

A III. Leonóra-nyitány a sötétből a fénybe, a mélyből a magasba vezető jellegzetes beethoveni dramaturgiát követi. A lassú bevezetés zenei anyaga az opera “mélypontjáról”, a második felvonás elejéről, Florestan börtönjelenetének muzsikájából származik. A szonátaformájú gyors szakasz főtémája már önmagában is egy fokozatosan emelkedő ívet rajzol ki: előszörre inkább csak reménykedő, második felhangzásra már győzedelmes a hangvétele. A darab közepén, a visszatérés előtt halljuk a másik idézetet az operából: a miniszter érkezését, vagyis a szabadulást jelző kettős trombitaszignált és a közte megszólaló, himnikusan felszálló dallamot, amely a börtönjelenet halálos feszültségét megoldja. A reprízt hatalmasra nőtt coda követi, amely végsőkig feszíti a várakozást, mielőtt a főtéma még egyszer, utoljára ujjongja el: Florestan szabad, győzött a hitvesi önfeláldozás és az igazság.