Robert Schumann (1810–1856) élete egyik válságos időszakában, 1845-46-ban komponálta II. szimfóniáját (C-dúr, op. 61). 1844-es oroszországi útját követően egyre nyomasztóbb tünetekkel, idegesség, kedélybetegség, memóriazavarok formájában jelentkezett betegsége, fülzúgás, álmatlanság és kínzó halálfélelem gyötörte. Októberben Drezdába költözött, de a környezetváltozás sem hozta meg a várt eredményt. A következő év decemberében hallotta Schubert nagy C-dúr szimfóniáját, amely nagy hatást gyakorolt rá, és alig két hét alatt felvázolta saját, azonos hangnemű szimfóniáját. A hangszereléssel azonban lassan haladt állandó depressziója miatt. Októberre készült csak el, majd november 5-én Mendelssohn mutatta be a művet a lipcsei Gewandhausban.

Schumann azt nyilatkozta darabjával kapcsolatban, hogy rossz állapotban volt, amikor írni kezdte, és mire befejezte, lett csak ismét önmaga. Valóban, a szimfónia mintha a szerző érzelmi-pszichikai állapotát ábrázolná és gyógyulásának tükre lenne. Egyik alapvető mozzanata sötétből a fény felé törekvés, amely jelen van a Schumann számára olyan példaértékű művekben is, mint Beethoven Fideliójában, valamint V. és IX. szimfóniájában. A szerzőt ért másik fontos hatás a zenei múlt irányából érkezett: Schumann ebben az időben feleségével, Clarával együtt behatóan tanulmányozta Bach stílusát. Nem az ihletet várta, mint korábban, hanem tudatosan fejlesztette zeneszerzői készségeit, és ennek részeként rendszeresen írt ellenpont-gyakorlatokat.

A szimfónia első tétele (Sostenuto assai – Allegro ma non troppo) sejtelmesen megszólaló rézfúvós fanfármotívumokkal kezdődik, melyeket a vonósok ellenpontja fon körül. Schumann talán erre a szakaszra utalt egy Mendelssohnhoz írott levelében, közvetlenül a mű komponálása előtt: „Egy ideje nagyon dobol és trombitál bennem valami (C-trombitákon). Nem tudom, mi lesz ebből.” Majd izgatottá válik a zene, amely a lelkes, pontozott ritmusú főtémához vezet. Szinte az egész tétel ennek felfelé törő motívumából építkezik, sokszori ismétléssel és a hangerő állandó fokozásával.

A második tétel (Scherzo, Allegro vivace) Schumann egyik legzseniálisabb alkotása, munkásságának egyik csúcspontja. Ötrészes formája (A-B-A-C-A) rövid részek láncolatából épül fel: perpetuum mobile-szerű, izgatott szakasszal indul, amelyet önálló karakterdarabra emlékeztető trio (B) követ fafúvós triolákkal és nagyobb ívű dallamokkal. A második trio (C) polifon szerkesztése a Bach-tanulmányok hatását mutatja.

A harmadik tételben (Adagio espressivo) a lírai hangulat uralkodik, a középszakaszban pedig szintén fontos szerepet kap az ellenpontos szerkesztés. A vidám 4. tételben (Allegro molto vivace) Schumann a boldogság és gyógyulás iránti vágyát fogalmazta meg, de nem annyira a beteljesedés érzését, hanem a pozitív végkifejlet felé való törekvését öntötte zenébe. A tétel harmadánál megjelenő új, vissza-visszatérő téma idézet Beethoven A távoli kedveshez (An die ferne Geliebte) című dalciklusából, ahol a költő e szavakkal juttatja célba szerelmes üzenetét: „Vedd hát íme e dalokat, melyeket Neked, kedvesem, énekeltem”.