William Walton (1902–1983) angol zeneszerző I. szimfóniáját a 20. század legjelentősebb szimfonikus alkotásai között tartják számon. Elemzői a mű legfőbb inspiráló forrásaként Sibeliust szokták említeni, akinek népszerűsége Angliában épp a Walton-szimfónia komponálásának idején ért tetőpontjára; hatása rögtön a mű kezdetének kürtszignáljaiban érzékelhető. A szimfónia hosszú és küzdelmes alkotófolyamat eredményként született meg: az első vázlatokat Walton 1931/32-ben vetette papírra, az 1934. decemberi bemutatón azonban csak a darab első három tétele hangozhatott el. A fináléra még közel egy évet kellett várni; a teljes premierre végül 1935 novemberében került sor. Erre az időszakra esett a zeneszerző magánéleti válsága, az Imma Dörnberg bárónővel való szakítás, amely megalapozta a mű első három tételének sötét tónusú, a nyitótételben egyenesen tragikus moll-alapkarakterét. (A szimfónia ajánlása is Immának szól.) A scherzo a második helyen áll, Presto, con malizia felirattal. A különleges cím különleges zenét takar, amely kifacsarodott, aszimmetrikus ritmusaival, a súlytalan helyekre eső hangsúlyaival ördögi hatást kelt. Mintegy utolsó, torz fintorként hat a tételnek a hallgatót becsapó, frappáns lezárása. A fájdalmasan mélabús, vigasztalan lassú tétel (Andante con malinconia – „melankolikus Andante”) után felhangzó finalé a nyitótétel b-mollját B-dúrrá világosítja, és a befejezés diadalmas fanfárjaival végül pozitív kicsengést ad a műnek.