John de Lancie, a megszálló amerikai hadsereg tisztje 1945 áprilisában Garmischban állomásozott. Mivel civilben a pittsburgh-i zenekar oboása volt, és ismerte Richard Strauss zenekari műveinek csodálatos oboaszólóit, többször felkereste a kisvárosban élő nyolcvanéves zeneszerzőt, és beszélgetéseik során megkérdezte tőle, nem gondolt-e még arra, hogy oboaversenyt komponáljon. „Nem.” Hangzott a kategorikus válasz. Az ötlet mégis megfogant a komponista képzeletében, s még ugyanazon év októberében befejezte oboaversenyének hangszerelését. De Lancie csodálkozott, amikor tudomást szerzett a mű létezéséről, ám Strauss nem feledkezett meg róla: neki adta a versenymű amerikai bemutatásának jogát. (Végül a művész csak nyugalomba vonulása után játszotta el nyilvánosan, és vette lemezre a kompozíciót.) Az Oboaverseny idejére Richard Strauss már szinte lezártnak tekintette életművét, és kijelentette, hogy amit a Capriccio után írt, az csak „csuklógyakorlat”. Valójában ezek között a „gyakorlatok” között vannak legjobb hangszeres művei, melyekben az idős mester ifjúságának klasszikus ideáljaihoz tér vissza. Kis apparátusra ír, áttetsző, sokszor kamarazenei hangszereléssel: az Oboaverseny nyitótételének nagy részében például egy-egy fafúvós hangszer, illetve szólóban játszó vonós válaszolgat a szólista szeszélyes motívum-arabeszkjeire. A mű három tétele szünet nélkül követi egymást. Az Andante mozarti dallamosságát mintha egy letűnt kor fényének utolsó sugarai aranyoznák be, és Mozartra kacsint a játékosan szökellő finálé gördülékeny hatnyolcados ütemre váltó befejező szakasza is.