Carl Maria von Weber 1817 és 1820 között komponálta A bűvös vadász (Der Freischütz) című operáját, amelyet a német romantikus operai műfaj szimbolikus kezdőpontjának is tartanak. Erre elsősorban a történet határozott német nemzeti jellege és erőteljes érzelemvilága adhat okot. A történet forrása egy német népi legenda, amelyből több zeneszerző is komponált operát a 19. század elején, azonban Weber műve lett az első, amelyik elérte a korszak olasz operáinak népszerűségét (érdekes, hogy Ludwig Spohr is elkezdett komponálni egy ugyanilyen tematikájú operát, azonban mikor megtudta, hogy Weber is ezen dolgozik, abbahagyta a mű írását). A bűvös vadász már a berlini bemutatón (1821. június 18.) hatalmas sikert aratott, s néhány év alatt meghódította egész Európát. 1841-ben a párizsi operaház bemutatójára Hector Berlioz komponált recitativókat az eredeti prózai dialógusok helyére, s a mű a 19. század közepére az akkori operajátszó világ legegzotikusabb helyeire – Fokváros, Rio de Janeiro, Sydney – is eljutott.

Az opera a Faust-történet egy a harmincéves háború végén játszódó variánsa: itt bűvös puskagolyókért cserébe a vadász adja el a lelkét az ördögnek, az utolsó lövésnek ugyanakkor az ördög lesz az ura. Weber operájában a bűvös golyó azonban nem az Agathe kezére pályázó Max, hanem a gonosz vadász életét követeli.

Bár a nyitány az opera részleteiből idéz, mégsem potpourri-szerű összeállítás, inkább az operában színre kerülő – külső és belső, valóságos és lelki – dráma szimfonikus méreteket öltő előlegezése. A világos C-dúrt és a sötét c-mollt szembeállító hangnemrendje is az operában egymással szembeforduló „jó” és „rossz” küzdelmét jeleníti meg, amelyben végül a jó kerekedik felül. A lassú bevezetőt sejtelmes és homályos egyszólamú moll zene indítja, majd csodálatos természeti kép tárul elénk: a kürtök a német erdő, a német vadász hazájának hangját közvetítik. Ezután (ismét mollban) vészt jósló vonóstremoló felett szenvedélyes dallam bontakozik ki. A gyors főrészben eleinte viharos, nyugtalan, lüktető moll zenét hallunk, a kétségek közt vergődő Max első felvonásbeli áriájából („Doch mich umgarmen finstre Mächte”). Ennek ellenpólusaként a vadászok kürtjele után a vonósok Agathe második felvonásbeli szerelmes áriáját idézik („All meine Pulse schlagen…”). A nyitány végén pedig a dúr (szerelem) győz a moll (gonosz) felett.