Ah, perfido… („Ó, hűtelen…”) kezdetű koncertáriája a fiatal Ludwig van Beethoven (1770‒1827) szárnypróbálgatása volt. A zeneszerző prágai tartózkodása alkalmával írta, Josepha Duschek híres szopránénekesnő számára ‒ az ária szűk műfajhatárain túlmutató, valóságos drámai jelenetként ‒, első előadására még a komponálás évében, Lipcsében sor került (1796. november 21.). Verstextusa a Bécsben élt olasz költő és szövegkönyvíró Pietro Metastasio (1698‒1782) Achille in Sciro című operalibrettójából (1737) származik. Egy fiatal nő dühét és sirámait tolmácsolja, akit elhagyott a kedvese. Ellentétes érzelmek kavarognak a férfihoz szóló verssorokban: a nő előbb az égiek általi megbüntetését jövendöli meg, majd kegyelmet kérve számára, felajánlja saját halálát, kétségbeesésében végül irgalomért könyörög szerelméhez.

Beethoven színpadias zenéje az érzelmileg hullámzó szövegtartalomhoz idomul. Kezdete drámai recitativo C-dúrban, amelyet ‒ nagy vonalakban nézve ‒ Esz-dúr lassú (Adagio), majd c-moll→Esz-dúr gyors (Allegro assai) áriaszakasz követ. Szólistájától hatásos virtuozitást megkívánó, nyelvezetét illetően a XVIII. század operatradícióiban gyökerező alkotás, amely ‒ közelebbről is szemlélve ‒ egyértelmű Mozart-hatást tükröz (különösen a Bella mia fiamma… koncertáriáét, amelyet alig egy évtizeddel Beethoven előtt, ugyanannak az énekesnőnek írt az osztrák komponista).

Az Ah, perfido… csak 1805-ben jelent meg nyomtatásban, Op. 65-ként. Nem sokkal később Bécsben is fölhangzott nyilvánosan: Beethoven 1808. december 22-én lezajlott ‒ elképesztően monstruózusra sikeredett ‒ szerzői estjén, olyan művek társaságában, mint az a V. és VI. szimfónia, a G-dúr zongoraverseny, a Karfantázia, a C-dúr mise részletei (sőt: a komponista mindemellett még improvizált is…).