(Eredeti teljes neve: Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus, 1756. január 27. Salzburg, - 1791. december 5. Bécs) Fantasztikus zenei tehetségét apja, aki kiváló hegedűművész, zeneszerző és pedagógus volt, igen korán felfedezte. Leopold Mozart széleskörű zenei ismeretekkel látta el a csodagyermek Mozartot. Hosszabb-rövidebb utazásokat tettek, hogy a kis Mozart zsenijét mennél több helyen bemutathassák. Első komolyabb útjuk 1762 januárjában 3 hétre Münchenbe vezetett. Szeptemberben Bécsbe utaztak; útközben Passauban és Linzben álltak meg koncertezni. Mozartéknak Bécsben azonnal jelentkezniük kellett a császári családnál s diadalainak sorozatát csak vörhenyben való megbetegedése akasztotta meg; felgyógyulása után magyar mágnások meghívására Pozsonyba utazott, majd visszatérve a császárvárosba, vendégszereplését Kinsky grófnő egyik ünnepélyén fejezte be. A bécsi laikus körök a 6 éves csodában elsősorban nem a zenei értékeket, hanem inkább a kis "ezermestert" bámulták. Mozart viszont - mikor a kíváncsi Ferenc császár óhajára pl. kendővel eltakart klaviatúrán, vagy "egy ujjal" kellett zongoráznia - a gyermeki elfogulatlanság hangján követelte: hívják el Wagenseilt a híres bécsi zongoraművészt, ő annak akar játszani, mivel "az ért hozzá". A laikus bámulóknak könnyű kis menüetteket játszott, Wagenseilnek concertót. Magának a bécsi zongorakirálynak szonátái is (s általában a bécsi zongoramuzsika) elég megemészteni valót adtak az 1763-ben rövid salzburgi  pihenőre visszavonuló Mozartnak. Bennük a táncformák, melyek Mozart teremtőképzeletének első játszóterei voltak, még nem vesztettek annyira jelentőségükből, mint Ph. E. Bach észak-német, szigorú művészetében. Wagenseil D. Scarlatti virtuozitásán megtermékenyült fantáziája szívesen eljátszadozott azokkal a népies osztrák motívumokkal, melyek otthonosan csengtek a salzburgi csodagyermek fülében. A wagenseili hatásra azután a benyomások valóságos zápora következett azon a nagyszabású művészkörúton, melyre 1763. június 9-én indult a Mozart-család. Június 12-én Münchenbe érkeztek, másnap Mozart már a választófejedelem nymphenburgi kastélyában játszott és hallotta hegedülni a híres Tomasinit. Utána Augsburgban rendezett 3 hangversenyt. A városban tanulmányozhatta az olasz G. A. Pagannellinek világiasan könnyed zenéjét. Útja innen Ludwigsburgba vezetett, ahol nem jutott ugyan a szeszélyes fényűző herceg elé, azonban megismerkedett kora egyik legnagyobb zeneköltőjével, Jommellivel és hallotta Nardini tökéletesen kiegyenlített, salaktalan tónusú hegedűjátékát. Még nevezetesebb élmény várt Mozartra Schwetzingenben: a világhírű mannheimi zenekar, melyet júl. 18-án a tiszteletére rendezett akadémián bámulhatott meg, J. B. Wendlingnek, a kiváló fuvolaművésznek virtuóz produkcióival együtt. A különböző virtuózok gyermekre gyakorolt hatását nem szabad lebecsülnünk. A kiváló szólisták játékában a hangszer karaktere mindig fokozott mértékben érvényesül, olyan zenekar pedig, mint a mannheimi, ragyogóan példázhatta, mint alakulnak ki a karakterüket tisztán érvényesítő egyes hangszerek tökéletes együtteséből a legpazarabb összhatások. Mozart ezeken a virtuóz produkciókon keresztül közelebb férkőzhetett a különféle hangszerek sajátos szelleméhez, hogy majdan felfedezhesse a hangszer "lelkét", a hangszínek kombinatív és szolisztikus szépségét, olyan mélyen, ahogy azt előtte senki sem cselekedte. Innen Brüsszelbe utaztak. (Heidelbergen, Mainzon, Frankfurton - itt Goethe is hallatta -, Koblenzen, Bonnon, Kölnön és Aachenen keresztül érkeztek, mindenütt példátlan sikert arattak.) A következő állomás, november 18-án már Párizs volt. Itt von Eyck bajor követnél laktak és F. Melchior Grimm báróban agilis pártfogóra találtak. A legelőkelőbb körök tárt karokkal fogadták őket. Két hétig tartózkodtak Versaillesben, sőt kivételes engedéllyel két nyilvános hangversenyt is adhattak.Párizsban kiadott 4 hegedű-zongora szonátája nemcsak utánzóösztönökről beszél. Bennük Eckardt választékos, rokokó-formalizmusára már olyan lélek rezonál, mely a formák finom, de határozott körvonalaiban a művészet határait érzi. Még mélyebb rezonanciát váltott ki a mozarti lélekből Schobert művészete. Ebben olyan formai lehetőségeket látott meg, hogy kiaknázásuk szinte egész életén keresztül foglalkoztatta továbbépítő fantáziáját. A mannheimi iskola élén haladó, poétalelkű zeneköltő szenvedélyes, szakadékos, érzelmes kromatikával felfokozott s olykor vulkánikus erővel kirobbanó muzsikájának hatása alatt Mozart felszabadíthatta zenei hangokba mindazt, ami gyermekszívét nyomta. Miközben tehát elismerte a művészet határoltságát, felismerte azt is, hogy ezekben a határokban nem szűkül, nem zsugorodik össze, ellenkezőleg: kitárul és felfokozódik a világ, hogy a művész beléjük foglalhatja teljes életét, kiöntheti bennük egész lelkét. Egyszóval: Mozart már felismerte a muzsikában a "költészetet". 1764. április 20-án érkeztek Mozarték Párizsból Londonba, ahol a következő esztendő augusztusáig maradtak (közben Leopold betegsége folytán 7 hetet Chelseaben töltöttek), egyre-másra aratva a legnagyobb sikereket az udvarnál s a legelőkelőbb zeneértő körökben. A londoni zeneélet mindenképpen alkalmas volt, hogy elmélyítse a párizsi benyomások hatását. A szabadon uralkodó olasz zene itt teljesen betölthette a gyermek lelkét, ráárasztva az érzékien ívelő áriáknak azt a boldogságát, melyben a szellem a zene elvont birodalmában is valóságos fizikai gyönyörűségeknek lehet osztályosa. Mozart hallhatta a "Kings Theatre"-ben Piccini, M. Vento, F. Giardini, Hasse, Galuppi, Ferradini stb. operamuzsikáját; gyönyörködhetett a világhírű kasztráltak művészetében, sőt Manzuolitól maga is megtanult énekelni (mestere szerint: kis hanggal, de tökéletes előadással énekelt) és csakhamar annyira beleélte magát az olasz áriákba, hogy pompásan improvizált hasonlókat, sokszor egy-egy drámai asszociációban szövegnek vett szóra (pl. "affetto", "perfido" stb.). A legnagyobb hatást azonban Mozartra ez alkalommal két német zenész gyakorolta: K. F. Abel, a mannheimi iskola telt, erőteljes hangzásokra törekvő szimfonikusa és mindenekfelett J. Chr. Bach, aki miután alaposan kipróbálta Mozat tehetségét, behatóan foglalkozott a csodagyermekkel. Londonból Caroline, nassau-walburgi hercegnő meghívására Lille-en (egy teljes hónapig feküdt itt betegen), Genten, Antwerpenen és Rotterdamon át szeptember 11-én Hágába érkezett, hol azonban első hangversenye után ismét (ezúttal nővérével együtt) súlyosan megbetegedett; felgyógyulva megtartotta második hangversenyét s Amsterdamban töltött négy hetet, majd ismét Hágába, onnan Párizsba utazott; azután útba ejtve Dijont, Bernt, Zürichet, Donaueschingent, Ulmot, Münchent, végre 1766 novemberében viszontláthatta salzburgi otthonát. Salzburg érseke, hogy megbizonyosodjon az akkor 10 éves gyermek mesébe illő talentumáról, egy hétig magánál tartotta és valóságos vesztegzár alatt komponáltatta meg vele első oratóriumát (Die Schuldigkeit des erstere Gebotes), melyet nagy sikerrel mutattak be az udvarnál. Ugyanez év első felében Mozart még két jelentősebb alkalmi szerzeménnyel bizonyítja be rátermettségét. Az újabb hangversenyút (1767. szeptember 11.) Mozartékat Bécsbe vezette; itt azonban a nagy himlőjárvány miatt nem volt maradásuk, Olmützbe menekültek, s minthogy a gyermekek mégsem kerülhették el a betegséget, csak 1768. január 10-én tértek vissza a császárvárosba, hol II. József kegyesen fogadta Mozartot, sőt operakomponálással is megbízta. Mozart csakhamar el is készült első "opera buffá"-jával, a La finta semplice-vel, melynek előadását azonban színházi intrikák megakadályozták. Egyedül egy kis német daljátéka, Bastien und Bastienne került bemutatásra. 1769. január 5-én érkezett vissza Salzburgba, ahol pozícióját a bécsi siker jelentékenyen emelte: az érsek kinevezte udvari koncertmesterévé, sőt előadatta a La finta semplice-t is. Leopolddal 1769. december 13-án elindult nagy olaszországi útjára. Az első állomás: Innsbruck, utána december 17: Rovereto, hol a templom Mozart orgonakoncertjének hírére annyira megtelt, hogy a kis művész csak nagy nehezen tudott a játékasztalhoz jutni. Hasonló körülmények közt koncertezett Veronában, ahol szimfóniájával, a legnehezebb kompozícióknak lapról való lezongorázásával, ária-improvizálással, továbbá orgonajátékával ejtette bámulatba a legtekintélyesebb zeneértőket és összetalálkozott Locatellivel. 1770. január 10-én már Mantovába volt, 6 nap múlva a filharmonikus társaság hangversenyén - mint komponista, rögtönző, zongora- és hegedű-művész - ő viszi a főszerepet; itt, majd Cremonában, végignézheti atyai pártfogójának és őszinte bámulójának, Hassenak egy-egy operáját. Portrékat festenek róla, verseket írnak hozzá, valóságos diadalúton érkezik a hó végén Milánóba. Megismerkedik Sammartinivel, hallja Piccini "Cesare in Egitto"-ját, sikereit pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megbízást kap egy operára, melyet az év végére kell elkészítenie. Március 15-én Lodiban leírja első vonósnégyesét, Pármában "la Bastardella" négyvonalas cé-ig terjedő hangjában gyönyörködik. 26-án már Bolognában rendeznek tiszteletére akadémiát s a hangversenyen jelenlévő Padre Martini komoly próbák után tanítványává fogadja. Itt hallhatja Farinellit is. Március 30-án Firenzébe érkezik s az udvarnál többek között Nardinivel duózik. Április 11-én Rómában látjuk, amint sikert sikerre halmoz; a sixtusi kápolnában végighallgatja Allegri 4-9 szólamú Misererejét, melyet emlékezetből kottapapírra vet. Innen május 4-én útja Capuán keresztül Nápolyba vezet, felújíthatja ismeretségét Jommellivel, kinek "Armida"-ját a San Carloban játsszák, érintkezésbe kerül a nápolyi opera vezető szellemeivel, közöttük Paisielloval, Fr. di Majoval, P. Caffaroval, továbbá Caffarellivel, a híres kasztrálttal, eljárhat a vígopera-színházakba, melyek elsősorban Piccini és Paisiello művészetét uralják. Június végén visszatér Rómába, ott elnyeri a pápától az aranysarkantyús lovagrend keresztjét. Ugyancsak rendkívüli kitüntetés várta Bolognában a július 20-án visszatérő művészt: alapos vizsga után felvették az "Accademia dei Filarmonici" zeneszerzőtagjainak sorába; végre október 18-án Milanóba érkezett, hol befejezte megrendelt operáját, mely Mitridate, Re di Ponto címmel december 26-án a szerző vezényletével óriási sikert aratott és egymásután 20-szor került színre. Mozart miután átrándult Torinóba és a karnevált Velencében töltötte, 1771. március 12-én hazafelé vette útját. Padovában felkereste F. A. Vallottit, a híres teoretikust és megbízást vállalt a Betulia liberata oratóriumra; a mű megkomponálására csak Salzburgban került a sor, ahova március 28-án érkezett haza. Azonban alig pihenhette ki fáradalmait, augusztusban már ismét Milanóba szólította egy főúri esküvő, melynek megünnepléséhez október 17-én az Ascanio in Alba színpadi szerenátával járult hozzá. Az új mű lelkes fogadtatására jellemző, hogy egészen háttérbe szorította Hassenek ugyanerre az alkalomra előadott operáját, a "Ruggiero"-t. Mozart december közepén tért vissza Salzburgba, hol az ugyanakkor elhunyt Sigismund érsek utódjának, gróf Colloredo Hieronymusnak ünnepélyes székfoglalására újabb színpadi művet kellett írnia, az Il sogno di Scipione szerenátát, melyet valószínűleg 1772 tavaszán mutattak be. Október 24-én aztán ismét útra kelt, hogy eleget tegyen egy milánói megrendelésnek. November 4-én érkezett meg a városba s már december 26-án színre került új operája, a Lucio Silla, nagy sikere azonban záróköve az olaszországi diadaloknak. 1773. március 13-án Mozart már ismét otthon volt s ezentúl legfeljebb már csak álmodhatott Itáliáról. A következő 4 esztendőt (1773-77) M. Hieronymus érsek szolgálatában, Salzburgban (részben Bécsben) töltötte, amit csak kétszer szakított meg egy-egy müncheni utazással. Ebben az időszakban ismerkedik meg Haydn művészetével. Haydn nyomán felismerte, hogy a műalkotásban az életet nemcsak élni kell, de végig is kell élni, teljessé, egésszé. A művészi öntudatnak erre a roppant feladatra való ráébredését jelzi az újabb művek nagyvonalúbb, egységes költői koncepciója és mélyebben tagoló, részletesebb kidolgozottsága; az olasz út után írt 4 szimfónia (K. 162, 181, 182, 184.) még csak sejteti, de már a bécsi hatás alatt keletkezett 5 szimfónia (K. 183., 199-202.) közül különösen a napsugaras, ragyogó A-dur (K. 201.), de még inkább a tragikus g-moll (K. 183.) gyönyörűen példázza a témáknak-motívumoknak, sőt maguknak az egyes tételeknek egymásra rávilágító, egymást szervesen kiegészítő egységes koncepcióját. Haydn "Sonnenquartett"-jeinek hatása alatt írta 6 vonósnégyesét (K. 168-173). Sorra készülnek zongoraszonátái (6 zongoraszonáta, K. 279-284) versenyművei, a fagott-koncert (K. 191), 6 hegedűverseny (K. 207, 211, 216, 218, 219, 271/a), a Concertone két szólóhegedűre (K. 190), zongoraversenyek (K. 175, 238, 246, 271), egy 3-zongorás koncert (K. 242) Ebben a periódusban komponálta divertimentóit, szerenádjait. Salzburg egyre szűkösebb Mozart számára. Az érsek nem volt nagy barátja a muzsikának és Mozart esetében fokozott mértékben mutatta ki a prózai léleknek a művésszel szemben táplált örök ellenszenvét és gőgjét; figyelmeztette Mozartot, hogy nála ne is számítson előnyösebb pozícióra és egyre nehezebben teljesítette a szabadság-kéréseket, melyekben a köteles szolgálatkészség hiányát, sőt a szolgának ura ellen való lázadozását látta. Ilyen körülmények között az ifjú zseni, ráeszmélve belső életének világokat magában rejtő gazdagságára, mind szűkebbnek és fojtóbbnak érezte salzburgi helyzetét és körültekintő atyja irányítása alatt arra törekedett, hogy tehetségéhez méltóbb pozícióba kerüljön. Miután Bécsben és Münchenben erre nem mutatkozott alkalom, újabb nagy művészkörútra szánta magát s mivel nem kapta meg a kért szabadságot, kilépett az érsek szolgálatából. Tettében azonban túlzás volna a művész forradalmi fellázadását látnunk. A Salzburgot elhagyó Mozart nem belső művészi világának igazolását várta és követelte az élettől, mint pl. a Bonnból elinduló Beethoven, ő csak azt a kedvezőbb életformát kereste, mely alkalmat ad belső világának teljes kibontakoztatására a művészet keretén belül. Ismét Párizs felé indult (1777. szeptember 23.). Mivel atyja nem kapott szabadságot, anyja utazott csak vele. München, majd Augsburg volt az első két fontosabb állomás, majd Hohenaltheimen át október 30-án Mannheimbe érkezett. Mozart belekerült a helybeli irodalmi életbe, mely már felépítette nemzeti színházát (vezetését Lessingre akarták bízni), megismerkedett Wielanddal. Ott volt a nagyszerű mannheimi zenekar és a vele kapcsolatos instrumentális virtuóz-kultúra! Ha valahol, úgy itt tudták méltányolni Mozart egyedülálló instrumentális virtuozitását. Itt összemérhette tudását olyan híres zongoristákkal, mint Vogler apát és Sterkel abbé, megértő barátot talált többek között Raaff tenoristában, Wendling fuvolaművészben s különösen a J. Stamitz-tanítvány Chr. Cannabichban, a zenekar "spiritus rector"-ában. Azonban még a megértő baráti környezetnél is erősebben kötötte Mozartot Mannheimhez egy nagytehetségű, de még a pályakezdés nehézségeivel küzdő énekművésznő, Fridolin Weber udvari basszista leánya, Aloysia. Mozart minden rendelkezésére álló eszközzel támogatta a szűkös viszonyok közt élő Weber-családot, nagy gonddal irányította Aloysia énektanulmányait. Szerelmének leggyönyörűbb záloga az a csodálatos Recitativ és ária (Alcandro lo confesso - Non so d'onde viene, K. 294.), melyet Aloysiának komponált. Ám a nagy koncert-sikerek, az udvar elismerése, a barátok fáradozása nem vezettek praktikus eredményre: a megfelelő állás elmaradt. 1778 március 14-ém elbúcsúzott Mannheimtól és március 23-án anyjával együtt Párizsba érkezett. Itt Grimm báró változatlan szeretettel fogadta, összetalálkozhatott régi, atyai barátjával és mesterével, a Londonból augusztusban Párizsba látogató J. Chr. Bachhal, megismerkedett Noverre-rel, akinek Les petits riens balettjéhez nyitányt és 14 zeneszámot komponálhatott, sőt mannheimi barátainak buzgó közbenjárására, bár csak kínos intrikák után, sikerrel mutatkozhatott be a "Concerts spirituels" közönségének is. A drága városban nyomorúságos, sötét lakásban kellett meghúzódnia, hová még zongora sem fért be; legtöbbször gyalog kellett összeköttetések után futkosnia, látogatásai alig jártak valami eredménnyel s olykor egyenesen megalázóak voltak; nem csoda, hogy - nélkülözve atyja praktikus irányítását és bátorítását - belefáradt az előkelő ismeretségek hajszolásába, bár ezzel, valamint érthető ingerlékenységével magára haragította protektorát, a látogatásokat előkészítő Grimmet. Zenei ismeretségei sem lehettek jelentősek, levelei legalább is azt a benyomást keltik, hogy a párizsi zeneélet vezéregyéniségeivel alig került közelebbi érintkezésbe. A felvirágzó opéra comique, ezúttal már Grétry-vel az élén, továbbá bizonyos fokig Gluck és Piccini reformzenedrámája kétségkívül erős benyomásokat tartogatott számára. Hangszeres zenéje jelentékenyen gazdagodott újabb művekkel - így a D-dúr szimfóniával (K. 297), Sinfonie concertanteval, a fuvola-hárfa versenyművel (K. 299), egy fuvolaquartettel (K. 298), 2 hegedű-zongora-szonátával (K. 304, 306), és 4 vagy 5 szonátával (K. 310, 330-333) Operatervei azonban egymásután hiúsultak meg; ezért Párizsban, hol az opera egészen háttérbe szorította a hangszeres zenét, helyzete egyre kilátástalanabb lett. Egy szörnyű csapás is sújtotta: anyja, akit az utazás fáradalmai nyilván erősen megviseltek, július 3-án meghalt. Minthogy előnyösebb állásról szó sem lehetett, atyja kénytelen volt Hieronymus érsekhez fordulni, aki hajlandó is volt szolgálatába visszafogadni Mozartot. Mozart csak akkor szánta rá magát az újabb érseki szolgálatra, mikor atyja Aloysia Weber salzburgi meghívását helyezte neki kilátásba. Szeptember 26-án indult haza Párizsból. Nancyn és Strassburgon át Mannheimbe utazott s itt a régi barátok körében keresett vigasztalást; a Weber-család időközben Münchenbe költözött, ahol a december 2-án megérkező Mozartot szomorú útjának utolsó nagy kiábrándulása várta: Aloysia hidegen elutasította. Csalódottan, 1779 január közepén tért vissza Salzburgba. Helyzetét most épp oly nyomasztónak érezte, mint utazása előtt, munkakedvének elvesztéséről panaszkodott, amire azonban meglehetősen rácáfol szolgálati éveinek (ezúttal udvari és dóm-orgonistaként működött) gazdag termése: 2 mise (K. 317 és K. 337), 2 kyrie (K. 323, 341), 2 vecsernye (K. 321, 339), egy Regina coeli (K. 276), 3 templomi szonáta, német egyházi és világi dalok. 3 szimfónia (K. 318. 319, 339), a kétzongorás (K. 365) és a hegedű-brácsa- (K. 364) versenymű, az oboa-quartett (K. 370), 2 szerenád (320, 361), egy divertimento (K. 334), a drámai zene terén: Thamos, Egyiptom királya c. drámájához írt színpadi muzsika, s mindenekelőtt az Idomeneo. Ehhez a legutóbbi szerzeményhez Mozart egyik legfőbb vágyának beteljesedése fűződik: a müncheni udvar 1781 karneváljára "opera seria"-t rendelt nála és így keletkezett az Idomeneo, mely január 29-én óriási sikerrel került előadásra. A kért 6 heti müncheni szabadságot csak nehezen engedélyező érsek közben Bécsbe utazott s magához rendelte Mozartot, aki, hogy bevárja műve sikerét, túllépte a kiszabott időt. A helyzet egyre feszültebb lett, amikor Hieronymus Mozartot Bécsből szinte máról holnapra haza akarta küldeni Salzburgba, a szakítás elkerülhetetlen volt. Mozart június 8-án megjelent az érseknél, hogy személyesen adja át elbocsátási kérvényét, mire Arco gróf tettlegességre ragadtatva magát, egyszerűen kidobta az előszobából. Ilyen mélyen lealázó módon nyerte el Mozart a hőn óhajtott szabad életet. Az élményekben s különösen szomorú tapasztalatokban ugyancsak gazdag 1777-1781 esztendők mélyen felszántották a zeneszerző lelkét és ezzel természetesen zenei fejlődését is hatalmas lépésekkel vitték előbbre. Az érseki szolgálattól megszabadult Mozart régi mannheimi ismerőseinél, az időközben Bécsben megtelepedett Weberéknél talált barátságos hajlékot. Aloysia Joseph Lange színészhez ment feleségül, tehát csak az anya és otthonmaradt lányai, Josepha, Constanze és Sophie, voltak a vendéglátók. Mozart csakhamar úgy érezte, hogy a "hamis", "kokett" Aloysia okozta csalódásért a legszebb kárpótlást találhatja a "kis fekete szemű", "szép alakú", különben "sem csúnya, sem szép", "nem szellemes", de "a világ legjobb szívű" asszonyában, az "egészséges eszű", "házias", "feleségnek, anyának" való Constanzében. Ilyen házias boldogság megalapításához természetesen kedvező, mindenekelőtt anyagi függetlenséget biztosító külső körülmények kellettek. Szerencsére ezek sem várattak magukra sokáig. Gróf Rosenberg, az opera intendánsa, felszólította egy opera komponálására Mozartot, aki frissen dolgozva új operáján, egyre több összeköttetést szerezve a zenekedvelő szalonokban, bizakodón tekinthetett a jövőbe. Nagyrészt erről a vidám életkedvről tanúskodnak szabad élete első 14 hónapjában keletkezett remekművei: egy 2 zongorás szonáta (K. 448), a C-dúr fantázia és fuga (K. 394) zongorára, zongora- (K. 352, 398) és hegedű-zongora- (K. 359, 360) variációk, 4 hegedű-zongoraszonáta (K. 376, 377, 379, 380), 2 fúvós-szerenád (K. 375, 388), a később szimfóniává átalakított Haffner-szerenád (K. 385) s egy ária (K. 383). Az új opera nehezebben alakult a szokásosnál. Mozart csak hosszabb keresés után talált megfelelő szövegkönyvet Chr. Fr. Bretzner "Belmonte und Constanze oder die Entführung aus dem Serail" daljátékában (Szöktetés a szerájból), melyet azután G. Stephanie operai inspektorral saját zenedrámai elképzelésének megfelelően átalakíttatott, az átalakítás hosszabb időt vett igénybe, azonkívül az előadást, más operáknak (Gluck) adva elsőbbséget, sokáig húzták-halasztották; végre a császár egyenes meghagyására 1782. július 16-án színre került a dalmű a Burgtheaterben, mégpedig óriási sikerrel, melyet a leghevesebb intrikáknak sem sikerült kisebbíteni. A Szöktetés a szerájból a német Singspiel-irodalmat elődei fölé messze kimagasló, zenedrámai remekművel ajándékozta meg. Nem sokkal a bemutató-előadás után Mozart feleségül vette Constanzét. A tanítás mellett műveinek kiadása, de mindenekelőtt a gyakori koncertek, akadémiák biztosították megélhetését. Ezeknek a nagy nyilvánosság előtt, privát körökben és részben saját otthonában rendezett hangversenyeknek kulturális levegőjére legjellemzőbbek csodálatos zongoraversenyei, melyekben a virtuóz fény, a kifejezés, a gondolatok közlésének nemes, előkelő tónusa páratlan harmóniában olvad össze a hihetetlenül gazdag és olykor megdöbbentően mély költői tartalommal. Mozart 1782 és 1786 között 15 zongoraversenyt írt, közöttük olyan remekműveket, mint a G-dúr (K. 453), a d-moll (K. 466), Esz-dúr (K. 482), A-dur (K. 488), c-moll (491) és 2 C-dúr (K. 467, 503) koncert. Hozzájuk csatlakozik a grandiózus c-moll zongoraszonáta (K. 457), méltó testvér-kompozíciója a hasonló hangnemben írt versenyműnek, továbbá több variációs mű és 2 rondó zongorára. Mozart azt a hatalmas társadalmi karriert, melyet ezekben az években befutott, elsősorban tüneményes zongoraművészetének köszönheti; bekerült a legelőkelőbb zenei szalonokba, ahol nem győzték eléggé bámulni minden képzeletet felülmúló improvizáló-művészetét, játékának költői kifejezőerejét, harmonikus formai lekerekítettségét. Mozart csakhamar Bécs hangversenyéletének dédelgetett kedvence lett. A rendkívül fejlett bécsi zenekultúra a maga arisztokratikus jellegével nem lehetett a "nagy tömegek" kultúrája és ezért elsősorban a kamarazenének volt melegágya. Mi sem természetesebb, mint hogy Mozart erőteljesen bekapcsolódott ebbe a bécsi kamarazenébe, mely a vonósnégyes területén Haydnnal a műfajnak immár valóságos örök eszményképét valósította meg. Haydn korszakalkotó "orosz" quartettjeinek mintájára Mozart 6 vonósnégyest komponált, melyeket Haydnnak is ajánlott, mesterének, kitől - saját szavai szerint - megtanulta "hogyan kell quartetteket írni". 1785-ben belépett a szabadkőműves rendbe, melynek mindvégig buzgó tagja maradt; mély idealizmusa csodálatosan tiszta és nemesen egyszerű hangokat talált a humanista eszmény hirdetésére, ahogy azt részben már első szabadkőműves-kompozíciói, 2 kantáta (K. 429, K. 471), 2 kórus (K. 483, 484) és a Gesellenreise dal (K. 468) is elárulják; ezt az alkalmi sorozatot az a megrázó erejű, komor gyász-szimfónia (Maurerische Trauermusik, K. 477) egészíti ki, mely Esterházy Ferenc (Mozart páholyának nagymestere) és Georg Aug. von Mecklenburg-Strelitz herceg halálára készült. Stílusának további mélységet adott J. S. Bach alapos megismerése. A Bachon megtermékenyült mozarti fantáziának első s egyben legnagyobb szabású megnyilatkozása a monumentális (befejezetlen) c-moll mise (K. 427), mely a Requiemet leszámítva Mozartnak arányaiban és költői tartalmában egyaránt leghatalmasabb mise-kompozíciója. Mozart a c-moll misét a "Szöktetés" után kezdte komponálni, egy korábbi fogadalomból kifolyólag, melyet Constanze súlyos betegsége alkalmából tett. A Szöktetés sikere átmenetinek bizonyult, Mozart nem kapott újabb megrendeléseket színházi feladatra. Egyedül 1786. február 7-én egy schönbrunni ünnepély keretében szerepelhetett mint színpadi szerző A színidirektor című kis alkalmi egyfelvonásosával. Mikor az olasz opera diadala már kétségtelenné vált, Mozart felhagyott német opera-terveivel és olasz librettó után nézett. Végre Lorenzo da Ponte színházi költővel való ismeretsége meghozta a szerencsés fordulatot: da Ponte vállalkozott szövegírásra, Mozart kívánságára Beaumarchais "Figaro házassága" vígjátékából készített librettót, sőt a császárnál az olasz párt legkíméletlenebb fondorlatai ellenére is keresztül tudta vinni az opera elfogadtatását. Így kerülhetett színre, ezúttal is a császár egyenes parancsára, 1786. május 1-én a Le nozze di Figaro, óriási sikerrel. A Figaro Bécsben az év folyamán, a premieren kívül még nyolcszor került előadásra. Decemberben a Prágai Színházban aratott szinte példátlan sikert, úgy, hogy 1787. január 11-én a legelőkelőbb zenekedvelő - és szakkörök meghívására maga Mozart is Prágába jött, ahol rajongó szeretettel fogadták és a Figaro előadásain, valamint január 19-i hangversenyén forró ünneplésben részesítették; a prágai utazás legfontosabb eredménye azonban a következő évre kötött operaszerződés volt. Mozart februárban tért vissza Bécsbe, ahol most kétszeres erővel nehezedtek rá az egyre kedvezőtlenebb viszonyok, s minthogy sikerei tetőfokán sem tudott álláshoz jutni, azon a ponton volt, hogy elfogadja angliai tisztelőinek meghívását. A Figaro bécsi sikere csakhamar átmenetinek bizonyult: miközben udvar és közönség lelkesen tapsolt Martin új olasz operájának, a könnyűfajsúlyú Cosa rara-nak, azalatt Mozart "túlterhelt" operája letűnt a műsorról. Még a "Singspiel" hívei is hűtlenek lettek a "Szöktetés" szerzőjéhez: a "Doktor und Apotheker" komponistáját, Dittersdorfot emelték vállaikra. Mozart szinte máról-holnapra "kiment a divatból". Családi élete sem volt kielégítő. Maga Constanze sajnos korántsem volt az a "feleségnek való" teremtés, kinek őt Mozart képzelte: ez a közönséges gondolkodású, élvhajhász, könnyelmű nőszemély csak a vidám szórakozásokban állta meg helyét, egyébként háztartásában nem tartott rendet, pénzzel pedig éppoly kevéssé tudott bánni, mint anyagi dolgokban ugyancsak kevéssé járatos férje. Első négy gyermekük közül csak a másodikat tudták felnevelni, a másik három nem sokkal születése után meghalt. 1787-ben meghalt édesapja. Ezekben a hanyatló, szomorú napokban írta Mozart - da Ponte szövegére - minden idők egyik legnagyobb remekművét, a Don Giovannit, mely 1787. október 29-én Prágában a szerző személyes vezetésével valósággal lázba ejtette a közönséget. Most végre II. József, a prágai sikernek, nemkülönben a Mozart angliai kivándorlásáról keringő híreknek hatása alatt, a november közepén Bécsbe visszatérő művészt az ugyanakkor elhunyt Gluck helyére december 7én kinevezte kamaramuzsikusnak. A rég óhajtott állás azonban csak arra volt jó, hogy Mozartot Bécshez kösse; Mozart 800 forintot kapott, ami kezdő fizetésnek kevés volt (elődje, Gluck, a soszorosát kapta). Az önérzetében sértett zeneszerző tehát méltán panaszolhatta, hogy fizetése ahhoz képest, amit dolgoztatnak vele: sok, de ahhoz képest, amit dolgozni tudna: kevés. A Don Juan bécsi bemutatását is halogatták; az énekesek egy része új számokat követelt; végre a kibővített opera 1788. május 7-én színre került és - megbukott; az általában zavarosnak, disszonánsnak bélyegzett művet fenntartás nélkül egyedül Haydn ismerte el. Mozart instrumentális művészete is rohamosan vesztett népszerűségéből, olyannyira, hogy kérdéses: az 1788 nyarán írt 3 nagy szimfónia (K. 543, 550, 551) közül valamelyiket bemutatták-e egyáltalán. 1789. tavaszán kölcsönt vett fel, hogy jobb elhelyezkedés reményében külföldre utazhasson tanítványával, a Berlinbe készülő Lichnowsky herceggel. Áprilisbanindult el Bécsből utolsó nagyobb útjára, melynek fontosabb állomásai Drezda, Lipcse, Potsdam és Berlin voltak. II. Frigyes Vilmos porosz király vonósnégyeseket rendelt nála és bőkezűen megajándékozta, a remélt állás azonban ezúttal is elmaradt. Az utazás anyagi eredménye sem volt kielégítő: nyilvános hangversenyt csak Lipcsében rendezhetett, nagy sikerrel, de kevés közönséggel. Bécsbe visszatérve újabb csapás érte: Constanze súlyosan megbetegedett, Badenbe kellett utaznia, ami azután újabb anyagi gondokat, adósságokat vont maga után. Szerencsére ismét műsorra vettek a Figarót és a felújítás sikere József császárt arra indította, hogy kamaramuzsikusát végre új opera komponálásával bízza meg. Mozart csak a következő évre készült el művével, a Cosi fan tutteval ("Mind így csinálják"), melyet 1790. január 26-án sikerrel mutatott be a Burgtheater. Az instrumentális művek sorát a D-dúr ("Jagd") zongoraszonáta (K. 576), a B-dúr zongoraverseny (K. 595), a klarinét-kvintett (K. 581) az  A-dúr klarinétverseny (K. 622) gazdagította. Ez utóbbi Mozart utolsó hangszeres kompozíciója. Akárcsak ezeket a darabokat, mélységes harmónia, szigorú egyensúly, kristályos átlátszóság jellemzi az utolsó 3 vonósnégyest is (K. 575, K. 589, K. 590), melyeknek átszellemült poézisében különösen jól megfigyelhetjük, milyen roppant kifejezésbeli koncentrációt rejt magában az utolsó periódus stiláris leszűrtsége. A Cosi fan tutte komponálása közben november 16-án született leánygyermeke még a születés napján meghalt. Az operáért járó 200 aranyra pedig előre kölcsönt vett fel, hogy kiegyenlíthesse az "orvosok és patikák" újévi számláját. Február 20-án meghalt József császár s utódjának, II. Lipótnak uralkodása alatt még rosszabbra fordult Mozart sorsa. Az opera vezetéséről önként lemondó Salieri állását Joseph Weigl kapta; hiába pályázott a második karmesteri állásra, sőt: a nápolyi király tiszteletére rendezett ünnepségen még a bemutatkozó híres zenészek sorából is kimaradt. Felesége egyre betegeskedett, őt magát is állandó fejfájások gyötörték. Mikor azután ősszel a császár frankfurti megkoronáztatására Salieri vezetésével útnak indított 16 kamarazenész csapatából is kihagyták, elzálogosította ezüstneműit és szeptember 23-án a maga szakállára ment Frankfurtba, ahol a zeneértő körök ugyan kitörő örömmel fogadták, de október 15-i hangversenyén - minthogy a közönség nagyrészét a hivatalos ünnepségek elvonták - csak erkölcsi diadalt arathatott. Hazafelé Mainzban, Mannheimben tartott állomást, majd Münchenben, hol végre megkapta azt az elégtételt, hogy a választófejedelem meghívására előjátszhatott az ott idéző nápolyi királynak. November 10-n érkezett vissza Bécsbe, ahol egy angol muzsikus Haydnt fényes feltételekkel Londonba szerződtette és Mozartnak is hasonló szerződést helyezett kilátásba, a Haydn-turné lebonyolítása utáni időre. Mozart azonban már nem érte meg Haydn visszatérését; mikor december 15-én, Haydn elutazása napján, sohaviszontnemlátást emlegetve, nehéz búcsút vett legnagyobb és legnemesebb barátjától: halálsejtelmei nem csalták meg. Mozart utolsó életévét valami emberfeletti, lázas munkásság jellemzi; az 1791-es esztendőben több kottát vetett papírra, mint az előző két évben együttvéve. Munkásságának súlypontja új operája, a Varázsfuvola, melynek szövegét az akkoriban divatos "varázsoperák" mintájára E. Schikaneder, a pénzzavarokkal küzdő kalandos életű színigazgató ajánlotta fel. Schikaneder bevonta Mozartot vidám társaságába, a színház mellett lakást rendezett be neki, úgy, hogy együtt dolgozhattak az operán, melynek eredeti szövegét közben szabadkőműves-eszmék bevonásá