Rég ünnepelt ilyen lelkesen a Zeneakadémia közönsége. Az ötnapos Kurtág Fesztivál záróestjén, azaz éppen a világhírű magyar zeneszerző nyolcvanadik születésnapján fejedelmi koncertnek lehettünk részesei. Kurtág György zenekarra, illetve kórusra írt műveit kitűnő betanulásban adta elő a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar.
 
A nemrég elhunyt koncertrendező, Strém Kálmán emlékének ajánlott koncert azzal a művel kezdődött, amelynek magyarországi bemutatóját a tavaly júniusi Földvári Napokon már hallhattuk. A …concertante… számos részletében nyújtotta azt a közvetlen, zenei előképzettség nélkül is érzékelhető szépséget, ami Kurtág zenéjének egyik jellegzetessége. Ez a szépség azonban jóval több, mint „felületi feszültség”: az előjáték egyhangú dallama vagy a mű zárószakaszában felhangzó skálamenet a rezonátortest nélküli hangszereken zseniális egyszerűségével és mélységével szinte letaglózta a hallgatót. A kurtági mértékkel mérve monumentális – majdnem félórás – kettősverseny szólóit ezúttal is az a két muzsikus játszotta, akiknek Kurtág a kizárólagos előadói jogot több évre lekötötte. A japán művész-házaspár, Hiromi Kikuchi és Ken Hakii kitűnően elsajátították a kurtági gesztusok széles skálájának minden árnyalatát, és teljes lényükkel átélik azt a zenét, amit megszólaltatnak, így a mű – Kurtág tanításának egyik visszatérő mondata szerint – „történik velük”. Úgy érzem, hogy a mű szerkezete a mostani előadáson áttetszőbben jelent meg, a központi gondolatok pedig, amelyek köré egy-egy szakasz épült, jobban érvényesültek, mint a nyári, Peskó Zoltán-féle előadásban.

A koncert azonban a második félidőben, a zenekarra írott Üzenetek ciklusból elhangzott négy darab után vált különleges eseménnyé. A Nemzeti Énekkar ugyanis azt a művet adta elő példátlanul hosszú és alapos, mintegy féléves próbaidőszak után, amelynek egyik tételét napjaink egyik legnagyobb és igazán sokat tapasztalt sztárkarmestere, Sir John Eliot Gardiner egyetlen szóval jellemezte: elénekelhetetlen. Nos, az Antal Mátyás művészeti vezetése alatt álló Nemzeti Énekkar megtanulta A csüggedés és keserűség dalainak mind a hat tételét, és Kocsis Zoltán vezényletével olyan odaadással és szeretettel szólaltatta meg, ahogyan azt világhírű együttesek előadásában is csak ritkán tapasztalni. Mintha a kórus minden egyes tagja szólót énekelt volna, legjobb tudásukat adták bele a produkcióba. Nem kisebbíti érdemeiket, hogy ez részben a magával ragadó előadásmódot megalkuvás nélkül igénylő, és a művet elfogadtatni, sőt megszerettetni képes Kurtág érdeme, aki a próbák alatt felszabadította az énekesek belső, eddig talán nem létezőnek hitt energiáit. A koncert és az ezt megelőző próbaidőszak az együttes további fejlődése, munkája szempontjából minden bizonnyal meghatározó jelentőségű.

Az előadás elérte azt a színvonalat, amelynél a megszólaló hangok, egy lebilincselő film közvetlenségével, lelkiállapotunkra is kihatnak, ami nem mondható kellemesnek, ha a mű lemondást, reménytelenséget és az élet hiábavalóságát „hirdeti”. Nem hiszem, hogy ha a koncert anyaga megjelenik majd egyszer lemezen, egy csendes órán önszántamból meghallgatom a Csüggedés és keserűség dalait. „És a gödörben, a bibircsókos sötétben/odakúszok az eljegesedett kúthoz/S akadozva nyelem a holt levegőt” – áll az egyik költeményben. És ami a legkegyetlenebb: az 1980 és 1994 között íródott orosz nyelvű kórusokban ezúttal – Kurtág újabb műveivel ellentétben – egyáltalán nincs vigasz.

Várkonyi Tamás
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2006. március 8.)