Ez történt


Elfelejtett Bolero

2009. 01. 26.


Pont a terem másik szélén ültem, de akkor is furcsa érzés, hogy csak látom a hegedűket játszani, de nem hallom, mert közben rezegnek a rezek. Az egész nem volna nagy ügy, ha nem éppen a hangszerelésen volna a hangsúly: a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén az első szám (vagy első néhány szám) Kocsis Zoltán hangszerelése, Liszt-zongoraművek nagyzenekaron. Egy művé kovácsolták az öt zongoradarabot, vagy legalábbis nem engedtek közbetapsolást, pedig ennyire azért nem volt egységes a kép.


Voltak művek, például a 3. elfelejtett keringő, amelyiknek kifejezetten jól állt a nagy ruha, viszont a 2. elfelejtett keringő nehezen szólalt meg, annyira zongorai az ihlet, az ideális hangzás. Az Obermann völgye talán túl ismert ahhoz, hogy elfogulatlanul hallgassa az ember az átiratot, így csak érdekes lesz, de valahogy hígabbá válik ebben a változatban. Különös, mert Kocsis nyilván valami hasonló hanghatásra törekszik, amikor az Obermannt játssza, de a jelek szerint a zongora ebben az esetben nem korlát, hanem keret, forma, ami feszesen egybe tartja a művet. A legrosszabbul a Mazurka brillante járt, táncmuzsika lett belőle, straussos hangulatban.


A koncert első részében még az A-dúr zongoraverseny hangzott el, a fiatal óriáscsecsemő Báll Dávid előadásában. Az, hogy Kocsis őt kérte föl, nyilvánvalóan már minősít, így aztán nem illik meglepődni azon, hogy a mű valóban meg is szólal, de mégis furcsa: a zongora nem érződik szólóhangszernek, belesimul a zenekar egészébe, és ez egyáltalán nem tesz rosszat a műnek. A hallgató rákényszerül, hogy elinduljon Liszt után, próbálja megérteni, miért ilyen különös, mozaikszerű a versenymű, mi tartja annyira össze, hogy különálló tételek sincsenek benne, hogy a hallgató még ma is kicsit tanácstalan tőle.
Ha a hallgató nem is, én magam tanácstalan vagyok a Páva-variációkkal, szépen hangszerelt, de földön járó mű, talán Kodály lehetett volna kevésbé szigorú, ha jobban elengedi a fantáziáját, ha nagyobb kört mer futni a variációkkal, messzebbre ér, messzebbről talál vissza a kiinduláshoz, és a mű is izgalmasabb lehetne. A Páva-változatok mellett a Bolero kicsit kegyetlen párosítás, hiszen Ravel még kisebb kört fut, semmit nem változtat a dallamon, de a hangszerelés olyan feszültté teszi a művet, hogy a csendből, a csendben zörgő kisdobtól a robbanásig érünk.

Legalábbis ezt szokás gondolni hivatalosan a Boleróról, a gyakorlatban meg azt, hogy kicsit sokat játsszák a darabot, hogy az ismétléssel és a hangerő fokozásával elért feszültséget a könnyűzene mára már alaposan kihasználta, elhasználta, megvan a véleményünk arról, akinek a Bolero a kedvenc zeneműve.

Nem kell hozzá sok idő, hogy önmagunkról legyen meg a véleményünk. Kocsis Zoltán és a zenekar a szokott értelmezést megkerülte, a darab ereje most nem az elfojtottságból, a katatón révületből, a zenére erőszakolt fegyelemből ered, hanem a természetességből, hagyják, hogy a zene élje az életét. A tempó is változik, a hangszerek is szabadabban szólaltatják meg a témát, hibáznak is, és ami egy átlag előadásban a legsúlyosabb, Bolero ellen elkövethető vétek volna, az most csak azt jelenti, hogy az ember egyszerre előredől a székén, viszi magával a sodrás, nem feltétlenül a mű sokat emlegetett és felhasznált érzékisége, de mégis valami testi izgalom, a szívverés gyorsulása, a levegővétel szaporasága, olyasmi, amit nem szoktunk a hangversenyteremben átélni, pedig mennyire jó dolog.


(Nemzeti Filharmonikusok, MüPa)


Fáy Miklós
(Népszabadság, 2009. január 26.)