Ez történt


Élet-és irodalom – Csengery Kristóf kritikája

2012. 03. 13.


Minden koncertre járónak megvan a maga logikája, amellyel kiválasztja a neki tetsző eseményeket. Magam többnyire az előadó(k) miatt megyek el egy hangversenyre. Persze a mű is fontos, nem mindegy, mit játszanak, de azért az igazat megvallva, ha Szokolov, Kavakos vagy Rattle neve áll a plakáton, a műsortól függetlenül mindenképpen ott szeretnék lenni. Ha viszont azt látom, hogy a Máté-passió, a Német requiem vagy a Dante-szonáta hallható, nem ugrom rögtön: a lemez otthon vár a polcon, bármikor feltehetem, előbb megnézem, ki játszik, és attól függően döntök. Nincs ebben semmi különös, tapasztalatom szerint legtöbben ugyanígy mérlegelnek, mielőtt elválik, hogy az adott estén kimozdulnak-e otthonról. Vannak azonban kivételek. A Nemzeti Filharmonikusok legutóbbi koncertje esetében a műsor vett le a lábamról. Angol est Delius, Britten, Elgar zenéjével. Mifelénk ritkán (vagy soha) nem játszott darabok: fogadok, a rendezők a három mű közül kettő címe mellé csak óvatosságból nem írták oda, hogy „magyarországi bemutató”. Britten Zongoraversenye (op. 13) már biztosan megszólalt Budapesten (koncerten még nem hallottam), de Deliustól az On Hearing the First Cockoo in Spring és Elgartól a 2. szimfónia (op. 63) talán még soha.

 

Lelkesedem az ilyen programokért. Egész estét betöltő, miniatűr antológia egy nemzet zenekultúrájából, koherens műsor, egymásra mutató, egymást kiegészítő művekkel, amelyek együtt kirajzolnak és sugallnak valamit egy ország zeneszerzőinek gondolkodásmódjáról, ízléséről, habitusáról. Felfedező utak ismeretlen művek birodalmában. Így lehet elegánsan és igényesen ismeretet terjeszteni, közönséget nevelni, így lehet nyitottságra ösztönözni – így érdemes zenekultúrát építeni.

Nemcsak a műsorban voltam biztos, de abban is, hogy az NFZ kiváló muzsikusgárdája, akármilyen karmester áll elé, és akármilyen zongorista ül a hangszerhez a Britten-concertóban, mindenképpen úgy fog játszani, hogy a mérce nem süllyed bizonyos színvonal alá, s ez a színvonal, mint azt az elmúlt évek megmutatták, magas. Szerencsére James Judd (1949) nem „akármilyen” karmester: Maazel és Abbado egykori pártfogoltját az angol szimfonikus zene legavatottabb tolmácsolói között tartják számon. Igaz, ez csak egy mondat az életrajzban – a Müpa pódiumán azonban Judd bizonyította, hogy valóban avatott. A Nemzeti Filharmonikusokat a magától értődő karmesteri kommunikáció természetes mozdulataival irányította, vezénylése nyomán mindhárom produkció igényes kidolgozásban, tartalmas tuttikkal és artisztikusan csiszolt szólókkal hangzott fel. A három mű fajsúlyához, jellegéhez, stílusához is differenciáltan közelített, különbséget téve Frederick Delius késő romantikába oltott impresszionisztikus tájképe, Benjamin Britten rendkívüli energiákat magába sűrítő, sok motorikus elemet tartalmazó, szvitszerű versenyműve és Edward Elgar nagy formátumú szimfonikus önvallomása között. Minden mű a maga színeivel, hangsúlyaival és a maga nyelvén szólalt meg. Az NFZ kitűnő kondícióban, hallható kedvvel muzsikált Judd keze alatt. A brazil születésű, német vezeték- és francia keresztnevű Jean-Louis Steuerman (1949) fürgén és pontosan zongorázott, billentése nem volt kemény, hanghibák nem szeplőzték teljesítményét. Hogy milyen muzsikus, azt a Britten-concertóból nemigen tudhattuk meg: ez a mű olyan zuhatagszerűen eseménydús, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Kinek van itt ideje a szólista személyiségére figyelni? A ráadást, a Goldberg-variációk önkényes agogikákkal, idejétmúlt romantizáló szellemben előadott témáját viszont szívesen mellőztem volna – ráadásul nimbuszrombolásként is hatott, lévén Steuerman egykori Lipcsei Bach-versenyhelyezett…

És a művek? Mit mond ez a három kompozíció, hogy fellengzősen fogalmazzunk, „az angol szellemről”? Anglia, mint tudjuk, nagy gyarmatosító volt, az ilyen sikeres nemzetek fiait nem nyomorítja kisebbrendűségi érzésből fakadó, melldöngető dölyf. Hogy világos legyen: ezek a művek nem „angolkodnak”. Delius kifinomult, érzelmes darabja valójában nem az első tavaszi kakukkot ünnepli, hanem a zeneszerző barátját, Edvard Grieget, mindenekfelett pedig Norvégiát, mert a tavaszról Deliusnak mindig Norvégia jutott eszébe – a darabban egy Griegnél is felbukkanó norvég népdalt dolgoz fel a komponista (amúgy vesztfáliai német szülők gyermeke, aki élete nagy részét Párizstól nem messze, Grez-sur-Loing-ban töltötte). A Britten-zongoraverseny perpetuum mobileszerűen zakatoló saroktételei, akár hiszi az olvasó, akár nem, olyan egyértelműen emlékeztetnek a fiatal Prokofjev (és a fiatal Sosztakovics) jellegzetes fanyar intonációira és zenei kópéságaira, hogy az ember nem győz csodálkozni. Edward Elgar pedig, ez a tősgyökeres brit (gondoljunk csak a nem hivatalos angol himnusszá emelkedett Land of Hope and Glory pátoszára) 2. szimfóniájában a zenei tartalmakat Wagner és Richard Strauss stílusán átszűrve fogalmazza meg. (A módszer is straussi: a mű éppúgy önidézeteket tartalmaz, mint a Heldenleben.) Norvég, orosz és német hatások: tessék, itt van nekünk három angol zenemű. (A Nemzeti Filharmonikusok angol estje, vezényelt James Judd – Művészetek Palotája, március 1.)

 

Csengery Kristóf