Ez történt


Egy régi szerelem

2008. 02. 21.


Ha előfordult veled valaha, hogy összefutottál egy régi szerelmeddel, akit évek óta nem láttál, akkor tudod, miről beszélek. Talán nem szeretted már, vagy úgy hitted; azt gondoltad, közöttetek mindennek vége, nem maradt más, mint az emlék.


Ám amikor újra találkoztok, mondjuk egy házibulin, esetleg pattognak a szikrák, és egyszeriben rájössz, miért szerettél bele. És mintha egy szemernyit sajnálnád, hogy elvesztetted ezt a szerelmet. 


A “buli”, melyre hivatalos voltam, a Magyar Nemzeti Filharmonikusok február 9-i koncertje volt a Művészetek Palotájában (MŰPA). A régi szerelem Gustav Mahler VIII. szimfóniája volt. És meg kell mondjam, bizony pattogtak a szikrák.
A “DJ” ezen az óriási bulin Kocsis Zoltán volt, aki a Filharmonikusokat, a Nemzeti Énekkart, a Magyar Rádió Énekkarát, a Budapesti Kórust, a Magyar Rádió Gyermekkórusát, valamint nyolc énekes szólistát vezényelt. Becslésem szerint 4-500 előadó működhetett közre.


Olyan volt, mint újra látni régi szerelmemet, gyönyörű, skarlátvörös ruhában, a maga elbűvölő és ellenállhatatlan valóságában.
Ifjúkoromban szerelmes voltam a Mahler VIII.-ba, magával ragadott egyfelől fantasztikus hangbőségével, másfelől érzékeny, kamarazenei hangszerelésével, valamint a Faust zárójelenetének ötletes megzenésítésével… – a VIII.-ban minden benne volt.


De ahogy teltek az évek, elmúlt a szerelem. Tartósabb kapcsolataim kezdődtek más Mahler-szimfóniákkal. A VIII. inkább csak kellemes emlék maradt, mint a Kékszakállú régi asszonyai, gyengéden elzárva a vár utolsó ajtaja mögött.
De amikor Kocsis kinyitotta az ajtót, és feltárult teljes fülbehasító pompájával az Ezrek szimfóniája (Mahler gyűlölte ezt a nevet), újra bele voltam zúgva, mint régen.


Kocsis igen heves tempóval vetette bele magát a darabba – azt hitte volna az ember, hogy a zenészek teljesen összezavarodnak, és nem bírják majd az iramot. De nem, Kocsis szigorú rendet tartott, és a teljes gőzzel rohanó 500 előadó döbbenetes hatást keltett. A fülem is belefájdult ebbe a tündökletes lármába.
Energia, frazeálás, az ömlengő szentimentalizmus elkerülése, őszinte érzelmek – Kocsis és csapata mindent a helyére tett.


A gyerekek úgy énekeltek, mintha az életük függne tőle. Szabóki Tünde szopránszólója könnyedén lebegett a hullámzó hangtömeg fölött. Az extra rézfúvóskar a kakasülőről mennybéli dicsőséget árasztott lefelé. A VIII. eme előadásának Cupido-nyila egyenesen a szívemet célozta meg, és a kellős közepébe trafált. Újra szerelmes voltam, szellemi értelemben.


A későromantikus gigantizmus túlkapásai után a 200 évvel korábbi barokk oratórium nyugodtabb világa látszólag óriási kontrasztot jelentett, de valójában a szellemi síkon diadalmaskodó szerelem eszméje összeköti Mahler utolsó előtti szimfóniáját Georg Friedrich Händel legelső oratóriumával, az Il trionfo del tempo e del disinganno-val (“Az idő és a csalódás diadala”, 1707), melyet az amszterdami Combattimento Consort február 26-án, csütörtökön fog előadni a MŰPÁ-ban. Mahler óriási zenekart, hatalmas kórust és számos szólistát foglalkoztató szimfóniájával ellentétben, az Il trionfo mindössze négy énekest és szerény zenekart igényel, kórus nélkül.
(…)
 
Kevin Shopland
(Budapest Sun, 2008. február 21.)