Ez történt


Egy igazi hungarikum

2005. 12. 28.


Bartók születésének százhuszonötödik évfordulóján a magyar zenésztársadalom izgalomban van, emlékbizottságot szervez és eseményeket tervez.


Bár életünkben nagyon is gyakori az évfordulós felbuzdulás, Bartók esetében a hétköznapokra sem lehet panasz; zenéje tananyag, főműveit gyakran játsszák, s ezek CD-n hazai és külföldi cégek kiadásában egyaránt kaphatók, cikkek, tanulmányok, könyvek jelennek meg róla, a Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében Bartók-archívum működik hagyatéka őrzése, feldolgozása és tudományos fejlesztése érdekében.


A közeledő évforduló alkalmából különleges, a szokásosnál nagyobb igényű tervek is megfogalmazódnak. A felmerült ötletek közül kiemelkedik egy új hanglemez-összkiadásra vonatkozó javaslat, mely civil kezdeményezésre, a Hungaroton egyetértésével született. Az emlékbizottság ülésén a tervet rokonszenvvel fogadták, és a Nemzeti Kulturális Alapprogram igazgatója részéről szándéknyilatkozat is elhangzott nyílt pályázat kiírására. Zenei életünk két jelentős alakja, Fischer Iván és Schiff András úgy nyilatkozott, hanglemez-összkiadásra nincsen szükség, hiszen az megjelent már a hetvenes években, ők a kottaösszkiadást részesítenék előnyben.


Kottaösszkiadás vagy CD-összkiadás? – ez hamis kérdésfeltevés. Mind a kettőre szükség van – a maga helyén és a maga idejében. A magyar hanglemezipar büszke lehet arra, hogy a hatvanas-hetvenes években megjelentetett egy Bartók-összkiadást LP-formában. Hogy ez milyen nagy és sikeres vállalkozás volt, azt többek között az is bizonyítja, hogy a tokiói King Record Company 1995-ben az egész sorozatot megvásárolta a Hungarotontól, és japán nyelvű könyv kíséretében piacra dobta CD-n, majd ezt követően a Hungaroton is kiadta a maga CD-változatát.


A tervezett új CD-sorozat azonban nem rivalizálni akar a Hungaroton régi Bartók-összkiadásával, hanem szeretné megmutatni, hogy a XXI. század művésznemzedéke – sokkal magasabb szintű technika szolgálatával és a kutatások nyomán megváltozott szemléletmóddal – mi újat tud mondani a hatvanas évek kiváló, ám olykor vegyesen válogatott művészeinek produkciójához képest. Jogunk van feltételezni, hogy az új sorozat arról fog tanúságot tenni, hogy a mai magyar előadó-művészet – a mai magyar Bartók-kutatással szövetkezve – a zeneszerző nevét mint “hungarikumot” a hozzá illő magas szinten tudja a világ elé tárni.


A Bartók-művek kottáinak kritikai összkiadása ezzel párhuzamos, gyönyörű feladat, és nagyot lendíthet az előadó-művészi gyakorlat néha-néha bizonytalan menetén, mert arra hivatott, hogy a forgalomban lévő kották hibáit kijavítsa, a többverziós művek előadásában okos döntést segítsen elő, megmutassa a szerzői műhely titkait, amelyek közvetett módon beépülhetnek a megszólaltatásba. Ezen a téren a Bartók-archívum nagy lépéseket tett előre: Somfai László, a nemzetközi hírű Bartók-kutató, Bartók kéziratainak világviszonylatban legjobb ismerője már évtizedeken átnyúló metodikai előkészítés keretében felrajzolta az összkiadás tervét, zenetudós hallgatóit arra nevelte, hogy ha megindul az “üzem”, képesek legyenek a kéziratok helyes olvasására, értelmezésére, a kötetek végső formájának kialakítására. Az összes akadály ellenére, 2001-től a Nemzeti Kutatás-Fejlesztési Pályázat jelentős támogatását is élvezve Somfai és munkatársai már nyolc teljes kötet – közöttük A kékszakállú herceg vára – anyagát digitális, azaz nyomtatásra kész formában összeállították.


Azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy a kottaösszkiadás hiánya miatt a Bartók-interpretáció stagnál. A mai előadóművészek – magyarok és külföldiek egyaránt – nagy és fényes hagyományra támaszkodhatnak; gondoljunk csak a Magyar Vonósnégyes, Solti György, Doráti Antal, Ferencsik János, Yehudi Menuhin, Sándor György és még itt felsorolhatatlanul sok nagy muzsikus produkcióira! De nem csak a múltból élünk, mert itt vannak közöttünk a jelen hivatott Bartók-interpretálói: Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Fischer Iván, a Bartók és a Takács Vonósnégyes, és akkor még nem beszéltünk a nyomukba lépő különlegesen tehetséges fiatalokról. Vitathatatlan, hogy Kocsis különösen sokat tett az egyszerre korszerű és hagyományhű Bartók-játékért, amikor a kilencvenes években felvette az összes szólózongorára írt művet.


Az új összkiadás gondolata éppen azért vetődhetett fel és találhatott támogatókra a zenei életben és a kulturális kormányzatban is, mert a Bartók-interpretációs hagyomány nemcsak életteli, hanem sok szempontból erősebb is, mint valaha. Kocsis Zoltán Concerto – Táncszvit lemeze világszenzáció lett, s kijelölheti az elképzelt új sorozat művészi irányvonalát. Több tucat lemezkritikus szavazata alapján 2004-ben a zenekari művek kategóriájában elnyerte a Classics Today internetnagydíját, a zsűri elnöke, David Hurwitz pedig többek között ezt írta róla: “A Hungaroton első szuperaudio CD-je egyszerűen szenzációs! Kocsis Zoltán, akit már jó ideje az egyik legkiválóbb élő Bartók-zongoristának tartanak, ugyanilyen pompásan teljesít a karmester szerepkörében is. A Táncszvitnek nem létezik jobb felvétele. Kocsis nem csupán a zene éles ritmuskaraktereit adja vissza tökéletesen, de képes a zenekarból démonok csapatát varázsolni; az élmény izgalma egyetlen pillanatra sem hagy alább… A magyarok Bartók-játékának sarkalatos problémáját hosszú időn át a zenekarok jelentették, melyek korántsem képviseltek első osztályú színvonalat. Ennek vége. A vonósok (hagyományosan a magyar együttesek erősségei) a mikroszkopikus pontosságot a szenvedélyes előadásmóddal ötvözik a Concerto fináléjának pörölycsapásszerű nyitóhangjaiban. Szépen fújják a rezek és a fák is, de a fagottoktól leesett az állam… A harmadik tételtől az előadás hullámzása mindenkit magával ragad, a rivális hangfelvételek között egyet se találni, amely ekkora zsigeri izgalmat váltana ki, s közben ennyire hű maradna Bartók partitúrájának betűjéhez és szelleméhez.”


Lehet, hogy egyesek némi malíciával azt mondják: “gombhoz a kabátot”, de úgy is lehet gondolkodni, hogy az új Bartók-sorozatnak (ne nevezzük összkiadásnak) már megvan az első darabja. És rendelkezésre áll a szóló-zongoradarabok említett teljes sorozata és a zongoraversenyeké – Kocsis és Fischer régebbi, 1984 és 1987 között fölvett közös produkciójában. Miért ne lehetne ezt folytatni, ha megvan az új sorozathoz a “kulcsember”, egy nagy kapacitású zongorista és karmester egy személyben, aki egy tüneményes képességű zenekart is kinevelt? Aki a több zongorát igénylő művekben olyan partnerekre számíthat, mint Ránki Dezső, Jandó Jenő, olyan vonósokra támaszkodhat, mint Perényi Miklós és Kelemen Barnabás, olyan ütősökre, mint az Amadinda Együttes. Aki, ha nincs is még nyomtatott kottaösszkiadás, Somfai Lászlóval való évtizedes együttműködése alapján igazi tudományos háttérrel rendelkezik a Bartók-művek hiteles formáinak megítélésében, aki eddig is mindig hangoztatta és megvalósította a bartóki utasítások betartását – aminek hiányát joggal bírálta például Boulez interpretációjában. Aki nem mondja, hogy Bartók műveit csak magyarok interpretálhatják hitelesen, de tudja, megvalósítja és minden kollégáját arra figyelmezteti: a nyelv hangsúlyainak ismerete nélkül a bartóki dallamot nem lehet jól játszani, és aki nem éli át a kelet-európai népzenék – magyar, román, szlovák folklór – szellemét, mely kivétel nélkül minden Bartók-zenében benne rejlik, az csak a holt hangjegyeket szólaltatja meg.


Ha az új CD-sorozat megvalósul, akkor a hazai célhoz is közelebb kerülünk; mert a közönséget, a koncertlátogatókat és a lemezhallgatókat nem a nyomtatott kotta, hanem a zene hangzó valósága tudja csak az élmény izgalmával megragadni.


Kárpáti János
(Népszabadság, 2005. december 28.)
A szerző Széchenyi-díjas zenetörténész