Ez történt


Egy hangosmesekönyv – másképpen

2008. 06. 23.


Marianne Poncelet: A csodafa


Marianne Poncelet meséjének történetére túlzás azt mondani, hogy eredeti. Sőt, a “hangoskönyvőrület” közepén elsőre talán abban sincs semmi különleges, hogy cédé is jár mellé. Viszont ehhez a meséhez külön komponálták a zenét, és azt a Nemzeti Filharmonikusok játsszák…


A csodafa meséje egy kertészről szól, aki egész életét egy fa gondozásának szenteli. Ez a fa zenél, sőt, ha kell, beszél is. A csodafa akkor a legboldogabb, ha gyerekek játszanak az ágain, pillangók és madarak repdesnek körülötte. Lombja alatt bárki megpihenhet és mindenkinek szól muzsikája. A kertész azonban egy idő után féltékeny lesz azokra, akiket szerinte jogtalanul szeret a fa, hiszen nem ők öntözték, ápolták. Ezért baltát ragad, hogy kivágja a fát. Egy koldusnak öltözött rabló alakoskodása azonban ráébreszti arra, hogy amit tenni készül, szörnyűség – a gyerekek, a madarak és a bogarak pedig együttes erővel elkergetik a rablót. A kaland után pedig megszólal a fa – a történetben először és utoljára.


Amit mond, erősen emlékeztet Saint-Exupéry A kis herceg c. regényének unalomig idézett soraira a rókáról, akit ha egyszer megszelídítettünk, felelősséggel tartozunk érte – csak itt a kertész tartozik élethosszig tartó felelősséggel a fáért, még akkor is, ha “a gyümölcsét mások szedik le. Édes lenne a hála, de a kertész legyen türelmes, és ne várjon viszonzást: érje be a tudattal, hogy unokái majd emlékeznek rá!” (42) De Kodály egyik alapvető zenepedagógiai tézise is eszünkbe jut a csodafa meséjéről: “A muzsika mindenkihez szól, szabadon árad.” (41) A csodafa esetében azonban nem egyszerűen zenei hangok muzsikájáról van szó – a gyerekeket (de a szülőket is) emlékezteti arra, hogy mennyi mindent tölt ki a zene az életünkben, és hogy egyáltalán, mi is az a zene: “Még ma is hallani a (csodafa) muzsikáját, bár nehéz eldönteni, honnan is szól a zene: körülötte azóta fák ezrei nőttek, és köztük sétálva szinte halljuk a gyerekkacagást, szárnysuhogást, a pillangók szárnyának rebbenését.” (42)


A csodafa több szempontból is nagyon értékes kiadvány. Igaz, a történet nem mentes a kliséktől, de ez korántsem zavaró. A szöveg ugyanis megdöbbentően jó. Tóth Krisztina fordítása nemcsak élvezetes, de szokatlan is.


Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy A csodafa minden esztétikai igénynek megfelel. A mese feltételezi az értő (gyerek)közönséget, olyan szófordulatokat és mondatszerkezeteket használ, melyek igazi (“komoly”, “felnőtt”) szépirodalmi alkotássá emelik a szöveget, például: “A kertészt alattomos indulatok kerítették hatalmukba. Szívébe irigység kúszott, és gyötörni kezdte az aggodalom. Megszállta a félelem, hogy a fa másé is lehet, mint az övé. Hogy elveszítheti. Lassan már alig mert ránézni.” (9) Már csak a remek fordítói munka miatt is megérdemelte volna Tóth Krisztina, hogy a kötetborítón is együtt szerepeljen az íróval, az illusztrátorral és a zeneszerzővel, ne csak a címlapon…


És itt kell megemlítenünk A csodafa egy másik jellegzetességét is: nem hiányoznak belőle az emberi indulatok, sőt, mondhatni, ezek építik a történetet. A düh, az agresszió, a félelem, a szorongás mind-mind olyan érzések, amiket a meseirodalom inkább kerülni szokott, vagy egyszerűen elintézi őket például a gonosz mostoha felléptetésével, aki a végén úgyis pórul jár. A csodafa kertészének alakja jóval árnyaltabb a megszokottnál: hasonlóan kidolgozott szereplőkkel legkorábban csak az ifjúsági regények lapjain szoktunk találkozni. Az érzelmek fontosságára, a kertész belső változásaira a cédé külön felhívja a gyerekolvasók figyelmét, azaz tudatos pedagógiai célja is van: a mesén keresztül az emberi természetet érthetik meg jobban a gyerekek.


Az olvasmányélményt fokozzák a könyv illusztrációi is. Ahogyan azt Takács Maritól már megszokhattuk, a képek nem csak illusztratív célt szolgálnak a szöveg mellett, hanem továbbgondolják a mesét, sőt ők maguk is komoly narratív funkciót töltenek be. Nemcsak tökéletesen passzolnak színvilágukban és figuráikban a mese hangulatához, hanem maguk is mesélnek. Csak annyira részletesek, amennyire feltétlenül szükséges, de mégis “élnek” ezek a rajzok: úgy ábrázolják a legszélsőségesebb emberi érzéseket is, hogy közben mellőznek mindenféle erőltetett megoldást.


A kötetnek azonban zavaró hibája is van, mégpedig a betűk szedése. Több recenzióban is kifogásolják a betűtípust, hogy egyes betűk nehezen olvashatóak vagy nem könnyen különböztethetőek meg egymástól. A lapok nagysága pedig talán megengedte volna a nagyobb betűméretet is. Azokon az oldalakon, ahol több sornyi szöveg van, sokszor tényleg nehezen olvasható: összemosódnak a betűk, miközben rengeteg “üres” hely volna az oldalakon…


A csodafa tehát kiemelkedik a jelenlegi meseválasztékból már akkor is, ha eltekintünk a hozzá tartozó cédétől. Azzal együtt viszont igazán hiánypótló darabnak tekinthetjük. A mese Mácsai Pál hangján szólal meg, és Orbán György zenéje kíséri a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában. A zene szerepe hasonló az illusztrációkéhoz: nem csak kiegészíti a szöveget, egyenrangú azzal. A kötethez mellékelt cédé több egy egyszerű hangoskönyvnél. A korongon két jól elkülönülő blokk van: az első magát A csodafa előadását tartalmazza a zenei kísérettel, a második pedig a mesét magyarázza, azt, hogy milyen hangszerek szólaltak meg Mácsai hangja mellett, mikor és miért éppen azok, hogy az egyes hangszerek milyen érzelmek kifejezésére alkalmasak. Ezzel pedig a gyerekek komolyzeneértését is meg tudja alapozni a lemez. Azt, hogy mennyire épül egymásra a könyv szövege és képei, illetve a hanganyag, mutatja az is, hogy a kötet végén Takács Mari rajza szemlélteti a szimfonikus zenekar elrendezését, mellette pedig külön feltüntették a hangszercsoportokat is.


A cédé második részében a mesemondó elmagyarázza a gyerekeknek, hogy mi az elhangzott történet lényege: felhívja a figyelmet az apró utalásokra is, melyek segítenek eligazodni a narrációban (például, hogy a kertész a legfontosabb szereplő, hiszen ő az, aki a legtöbbet változik a mesében). Ez a megoldás akár egy újabb banánhéj is lehetne, hiszen a tapasztalatok alapján ritkán sikerül szájbarágás nélkül megírni az ilyesféle kommentárokat. A csodafa esetében sem kérdéses, hogy a cédé melyik része sikerült jobban, de azt semmiképpen sem mondhatnánk, hogy felesleges lett volna ez a tanító célzatú próbálkozás. Sőt, kifejezetten hasznos: nemcsak a gyerekek, de a felnőttek (komoly)zenei ismeretei is elég hiányosnak mondhatóak, így ha csak néhány apróságot jegyeznek is meg a zenei “tananyagból”, már érdemes volt összeállítani azt.


A Csimota Kiadó vállalkozása, hogy komolyzenét adjon el a gyerekeknek, a mai piaci környezetben bátor próbálkozás. A kiadvány ára elég borsos – igaz, többfunkciós cédét is tartalmaz, ez a tény azonban nem biztos, hogy elég lesz a sikerhez. A mese hangulata és elemei nem illeszkednek a szokásos sablonokba, elképzelhető, hogy sok szülő inkább egy “vidámabb”, könnyebben emészthető történetet választana az esti meséhez. (Ha a könyvesboltban nézelődve A csodafát valaki a 12-13. oldalon nyitja ki, nem biztos, hogy megveszi a könyvet gyermekének – ezeken az oldalakon egy baltát fogó hatalmas kéz látható, mellette a szöveg: “…és hirtelen baltát ragadott.”) Ezt a történetet nem lehet csak úgy automatikusan felolvasni: több olyan szövegrész is van, ahol érdemes megállni, és olyan dolgokról lehet elbeszélgetni a gyerekekkel, hogy mit jelenthet például az élet értelme és annak elvesztése.


Marianne Poncelet – Takács Mari – Tóth Krisztina – Orbán György: A csodafa, Csimota Kiadó, 2008, 47 oldal, 3900 Ft. (Cédémelléklettel)


Varga Betti
(Prae.hu, 2008. június 23.)