Ez történt


“Écoute! Écoute!” – Debussy Pelléas és Mélisande

2007. 06. 18.


Fülelek nagyon. Fülelek, mert meglehet, újabb negyven évet kell várnom, mire a Pelléas és Mélisande újra megszólal idehaza. S addig is szeretném elmém legszigorúbban őrzött zugaiba csempészni e varázsos muzsika hangulatát, ízeit, kurta harmóniáit. Hogy ne kelljen személyes benyomások híján minduntalan jobb-rosszabb hanglemezekre támaszkodnom.


Ez a darab, mely kihagyhatatlan a világ bármely táján készülő operakalauzból, Magyarországon annak ellenére kínosan ritka vendég, hogy a Maeterlinck-színmű itthoni recepciója szinte percet sem késett. (Ezt bizonyítja, hogy a paródiát – “Fellejársz és Mélaszundi” egykoron többen ismerték, mint magát drámát.) Az opera fájó hazai elhanyagoltságát csak részben igazolja az előadási nehézségek egyébként kétségtelen megléte, melyre a jelen produkció életre hívója, Kocsis Zoltán is hivatkozik – tette ezt többek között éppen a néhány napja, a Café Momus hasábjain megjelent interjúban. (Hadd tegyem hozzá halkan, ugyane probléma – mármint a dalmű rendkívüli előadói követelményei – nem akadályozta az Operaházat abban, hogy pl. A nürnbergi mesterdalnokokat repertoárjára vegye.) De az érv ettől még megáll: énekesek tekintetében importra szorulunk, ha a Pelléas-t színpadra akarjuk állítani, ezt kár volna tagadni. És a zenekari kíséretet ellátni sem alkalmas bármely szimfonikus együttes, a dirigens illetékességéről nem is beszélve. Be kell látnunk, Debussy operájának megszólaltatása olyan szokatlanul magas igényeket támaszt, melyeknek színmagyar mezőnyben szinte lehetetlen megfelelni.


De nem ez az egyetlen oka ennek a bántóan nagy, tátongó űrnek, melyet e darab elhanyagolása hagyott az elmúlt közel száz esztendő magyar operaéletében. Hanem a századforduló óta alig-alig fakuló, hagyományos magyar Wagner-kultusz, mely csak nehezen engedte az antiwagneriánus tendenciák meghonosítását mifelénk, az egykori pángermán provincián. Talán történelmünk sajátosságai távolítottak el minket ennyire Maurice Maeterlinck antidrámájától, az ő tettekre képtelen, ernyedt antihőseitől?


Holott itt van nekünk a Kékszakállú, a mi Kékszakállúnk, mely aligha volna elképzelhető a Pelléas nélkül. Nem is kell sokáig búvárkodnunk a szövegkönyvekben (hogy a partitúrát már ne is említsem), hogy kézzelfogható összefüggésekre leljünk. Hogy csupán két példát citáljak: vajon Judit minden előzmény nélkül felcsattanó “ne bánts, ne bánts, Kékszakállú!”-ja elképzelhető-e Mélisande “ne me touchez pas! ne me touchez pas!” felkiáltásai nélkül? Vagy, hogy Judit szoknyája a várban éppúgy fennakad, mint Mélisande-é a barlangban: “A szoknyám akadt csak fel, / felakadt szép selyemszoknyám” – “Et puis ma robe s'est accrochée aux clous de la porte”. A Pelléas és a Kékszakállú ilyen szoros rokonságát figyelembe véve csak még fájóbb a mellőzés.


Súlyos mű a Pelléas és Mélisande, igen, talán súlyosabb és összetettebb, mint azt ma gondoljuk. Mindazonáltal korszakos remekmű, efelől ne legyenek kétségeink. (Talán ezért is érdekelt a téma annyi szerzőt a századfordulón: Schönberget, Sibelius-t, Faurét.) Ritkán találkozik dráma és muzsika ilyen szoros stílusegységben, mint itt; Maeterlinck szimbolista mintaszövege és Debussy impresszionizmusból fakadó, mégis valamiféle egyetemlegességre apelláló zenei nyelve minden egyéb kötőanyag nélkül összetartozik. Mintha csak író és komponista ugyanaz a személy volna – akár Wagnernél.


Holott Maeterlick nyelve meglehetősen egyszerű, már-már a végsőkig leegyszerűsített francia drámaszöveg. Alig akad benne komplexebb mondatszerkezet, szókészlete beszűkült, a mondottak primér jelentéstartalma szegényes. Mintha így irányítaná a figyelmet a szöveg mögötti jelentésekre, ahogy figurái is, ezek az alig létező, erőtlen, fojtott, szinte mozdulatlan alakok. E végletekig átesztétizált, álomszerű világ Debussy zenéjével egészen sajátos atmoszférát képes teremteni: sápadt fényben úszó misztériumdrámát, ahol nem létezik testiség, mert fáj az érintés, és nincs valódi szerelem vagy halál a szereplők között, mert a szereplők maguk a szerelem és a halál. A Pelléas nem trisztáni végzetdráma, mint az régente gondoltuk, hanem a tudat furcsa játéka a fizikumától megfosztott létezéssel, csupán testetlen színek és hangok különös, akusztikus karneválja.


Kocsis vállalkozása tehát, mellyel teljes egészében, a kontinens másik feléről érkező énekesek segítségével, koncertszerűen bemutatja a magyar közönségnek Debussy zenedrámáját, megérdemli a kitüntetett figyelmet – hovatovább az idényvégi leeresztés helyett a sokszor pokolian nehéz szólamokat betanuló muzsikusok is feltétlen elismerésre tarthatnak igényt. Kivált így, hogy az előadás gyönyörűen sikerült. A Nemzeti Filharmonikusokat régen hallottam ilyen tisztán, pontosan és nem mellesleg odaadóan játszani, ahogyan tették ezt szombat este. Nyomát sem találtam a legutóbbi koncert kürtgikszereinek és slampos vonóshangjának. Ezúttal a legmagasabb zenei színvonalat tapasztaltam az együttestől, gyönyörűen áttört vonóshangzást, a tuttiba mintaszerűen illeszkedő, a pianóval is mesterien bánó rézfúvósokat. De mindenekelőtt remeklő fafúvósokat, gyöngyöző fuvolákat, levegős, szépen formált klarinétot és varázslatos választékossággal játszó fagottokat. És valamiféle végtelen sallangmentességet hallottam aznap este, a partitúra világos, avatott szolgálatát: ragyogóan kikevert színeket, százféle szürkét, sápadt violát és halvány sárgát, s mindezt példásan kidolgozott arányokkal a zenekari foglalatban, s olyan féltő gonddal felrakva az akkordokat, mellyel csak szelíd barátok becsülik szűzéletű szent nők ereklyéit.
Vincent Le Texier-é volt az előadás legmegragadóbb vokális teljesítménye, karakán, zengő, sötét tónusú baritonja eszményi Golaud-t állított elénk, a harag és lemondás elegyét, a tépelődőt, a dühös fivért, s mindezt átélt közvetlenséggel. Ugyanezen a nívón hallottam énekelni a remek hangú basszistát, Jérome Varnier-t (Arkel) és a nem kevésbé muzikális, de egy árnyalattal gyengébb vokális képességeket magáénak tudó, Pelléas-t megformáló Gérard Théruelt, akinek tenorja a magasságokban kissé fénytelen és erőtlen volt ugyan, ám énekintelligenciája, stílusismerete szerepformálásának következetessége vetekszik Le Texier-ével és Varnier-ével. Akárcsak a Mélisande-ot alakító Juliette Galstian, aki szépen csengő, magas mezzo hanggal, és a férfikollégáihoz hasonlóan irigylésre méltó muzikalitással bír, figuráját végig kifogástalanul uralva, bár szerepét kissé túldimenzionálva vitte végig a szólamot, néha igazi tünékeny, megfoghatatlan, szinte áttetsző Mélisandot teremtve. A mellékszerepekben hallható művészek, Meláth Andrea (Genevičve) és Sáfár Orsolya (Yniold) is képesek voltak hozzáenni az összképhez, nem is keveset. Meláth tartalmas mezzója és Sáfár sugárzóan gyermeki hangi alakítása remekül kiegészítették, sőt, nyugodtan mondhatom, kiteljesítették az előadást.


Ilyen produkcióban hallani ezt a művet akkor is ritkán nyílik lehetőség, ha az ember szerencsésebb kulturális környezetbe születik. Ezért nem lehet eléggé megbecsülni a hallottakat 21. század elejének Budapestjén. Mégis, őszintén remélem, hasonló élményre nem kell még négy évtizedet várnom.


2007. június 16. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Juliette Galstian (Mélisande), Gérard Théruel (Pelléas), Jérome Varnier (Arkel), Vincent Le Texier (Golaud), Sáfár Orsolya (Yniold), Meláth Andrea (Genevičve)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar
vez.: Kocsis Zoltán


Balázs Miklós
(Café Momus, 2007. június 18.)