Ez történt


Dobogós Nyolcadik (NFZ / Mahler)

2008. 02. 15.


Amikor egy koncertet még csak beharangoznak, amikor az utcára kerülnek a plakátok és postára a meghívók, legtöbbször azt hangsúlyozzák, milyen jó is ez a mű és milyen nagy kár, hogy csak ilyen ritkán hangzik el hangversenyen – na de majd most!


Ha pedig ez a ritkán pódiumra kerülő szerzemény Mahler Nyolcadik szimfóniája, akkor a rövid előadás-történet mindig megemlékezik az 1983-as happeningről, amelyet Joó Árpád celebrált a Budapest Sportcsarnokban.


Nos, ha Mahlernek van egyáltalán kevésbé sikerült opusza, a Nyolcadik szimfónia kétségkívül az, és ezen a felismerésemen nem változtatott ama “emlékezetes” bemutató sem – már csak azért sem, mert gyakorlatilag alig emlékszem rá. Rémlik, hogy a lelátó foghíjai ellen hatalmas fekete drapériákkal takarták ki a terem egy részét, sötét volt, és némi huzat is segítette a hodály-érzet kialakulását, de arról az estéről zenei vonatkozású emlékeim nem igazán maradtak. Mivel a memóriám általában inkább jó, mint rossz, kénytelen vagyok azt gyanítani, hogy többnyire unatkoztam.


Viszont a Nemzeti Filharmonikusok szombati hangversenyére emlékezni fogok.
A darabról korábban kialakult véleményem nem változott meg, sőt az előadás rávilágított bizonyos problémákra – hogy aztán átléphessen rajtuk.


Egyértelműen Kocsis Zoltáné az érdem, ő volt az, aki – nem találok rá jobb kifejezést – “összerakta” az egész estét. Most először tűnt úgy, hogy a Veni Creator Spiritus tételben van valami forma, szerkezeti szilárdság. Felvételeken itt gyakran hallunk folyamatosan hangos erőlködést, horribile dictu: handabandázást, ezúttal viszont fortissimo és fortissimo között is nagy különbség volt. Az első pár percben az járt az eszemben, hogy igaza lehetett annak a muzsikus barátomnak, aki azt mondta a Nemzeti Hangversenyterem akusztikájáról, hogy “a pianissimók mindenhonnan szépen hallatszanak, de nagyon nehéz igazi hangerőt produkálni.”
Igen, már én is tapasztaltam, hogy az a zenekar, amelyik a földszint első harmadában jól szól, néha már az első emeleti középerkélyig sem ér fel.


Egyszerűen túl nagy a távolság légvonalban. Most is inkább csak láttam, hogy nagyon dolgozik az NFZ, de a hang nincs arányban a látvánnyal.


Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hangos, de kevéssé átütő indítás, most része a koncepciónak, a folyamatos, tervszerű építkezésnek, ami után a karzati trombiták megszólalása már csak ráadás volt a végére, a fokozhatatlan fokozása, a mindent elsöprő, elementáris erő.


A második tétel kissé kuszább szerkezetén nem sokat javított a vetített fordítás. Az egy-két sorosra zanzásított Goethe-szövegek kissé talajtalannak tűnnek. Lehet, hogy a teljes Faust-legendáriumot ismerve saját bensőnkben kellene megszületnie az igazi műnek? Saját agyunknak kellene a kontextusba helyezve rekonstruálnia a viszonyítási pontokat? Nekem nem nagyon megy, ámbár Mahler saját maga is csak egy-egy hangulat-villanásnyi időre fókuszál a szövegre. Szép zenei pillanatokban gazdag, de kissé széteső zene hömpölyög ebben a fejezetben – hadd ne nevezzem tételnek.


Meggyőződésem, hogy megint csak Kocsis ténykedése volt az oka annak, hogy ez a kaleidoszkóp mégis zenévé tudott összeállni. A teljes apparátus nagyon koncentráltan, keményen kézben tartva, ugyanakkor frissen, elevenen muzsikált, és megszólaltak az egymásra utalások, a nagy formák.


A szólista csapat – nem most először – határozottan lejtett balról jobbra, azaz a hazai énekes gárdából már megint a hölgyek voltak jobbak, sokkal jobbak. Szabóki Tündét szeretem, Meláth Andreáról egy másik koncert (és másik mű) kapcsán azt írta kollégánk, hogy “személyében abszolút tökéletes előadója van ma a Mahler-mű altszólamának”, Németh Judit pedig világszínvonal. Mindezzel együtt, nekem most Cserna Ildikó volt igazi reveláció, a gonoszul nehéz, kromatikus meneteket is tisztán, fölényes, szinte kérkedő magabiztossággal adta elő.


Mathias Schulz állítólag hurutos problémái ellenére vállalta a fellépést, és ahogy szólt, ezt az egyet el is hittük róla. Kovács István szép hang, de kevés, Káldi Kiss András pedig nem volt eléggé jelentékeny résztvevő, hogy több szó essék róla.
Elég gyakran felmerül bennem az az érdekes kérdés, hogy azok a nagy kórusaink, akik a cappella koncertjeiken igen gyakran nyújtanak felejthető, közepesen bágyatag teljesítményt, mitől táltosodnak meg egy-egy oratorikus estére, mint most is?


Nem tudom a választ, de ebben az esetben, kivételesen, túlságosan is kínálja magát, hogy ismét Kocsist hozzam szóba…


2008. február 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Budapesti Kórus
MR Zenei Együttesek
Cserna Ildikó, Szabóki Tünde, Mitilineou Cleo, Németh Judit, Meláth Andrea, Mathias Schulz, Káldi Kiss András, Kovács István (ének)
Vez.: Kocsis Zoltán
MAHLER: VIII. szimfónia


Dauner Nagy István
(Café Momus, 2008. február 15.)