Ez történt


Diótörő tesztközönséggel

2008. 01. 11.


Megirigyeltem gyermekeikkel moziba járó filmkritikus kollégáimat. Autentikus ítéletet alkotni képes porontyaikkal ülnek be egy-egy mesefilm vetítésére, hogy a megírandó cikkhez szempontokat, aranyköpéseket orozzanak el tőlük. Persze én is járok a fiaimmal úgynevezett gyermekkoncertekre, de ezek az alkalmak eddig ellenálltak a kritikaírásnak. Kapva-kaptam az alkalmon, végre elvihettem tesztközönséggé kinevezett családomat egy “rendes”, felnőtt időpontban tartott, “komoly” programot kínáló koncertre.


Milán (10) nem most járt először a Művészetek Palotájában, de még mindig lenyűgözi a hatalmas belső tér, a zegzugos lépcsőházak, az óriás oszlopok. Lázár (8 és fél) most volt itt először, így korábban érkeztünk, hogy neki is legyen ideje berohangálni az épületet. Olvasom, hogy a pénteki koncerten kevés gyerek volt, a szombatin a közönség felét ők jelentették. A csendből ítélve a kétrészes, húzások nélkül játszott, majd' másfélórányi zene lekötötte a figyelmüket, s aki nem győzte kivárni a kései befejezést (az előadás fél tízkor ért véget), csendben elszunyókált. (Azt mondják, ez is jó jel, hiszen csak akkor tud elaludni, ha biztonságban érzi magát.)


A zenekar az árokban foglalt helyet, a színpadon látványos bábelőadás folyt. A vegyes technikájú bábprodukcióban árnyjátéktól a “black light”-ig, a hagyományos kézi bábtól az emberméretűig szinte minden felvonult. A kulisszarendszer bonyolultságát csak a szünetben tudtuk felmérni, amikor az orgonakarzat felől bekukucskáltunk a paravánok és a fekete függönyök mögé. (A Művészetek Palotája színpad- és világítástechnikája persze még rengeteg lehetőséget tartogat.)


Ám még a fantasztikus látvány sem mindig győzi meg a digitális trükkökön edződött fiúgyermekeket. Csak a tökéletes illúzió kínálta játékba hajlandóak belemenni. Ha a karácsonyfán akkor is felgyullad a lámpa, amikor az oroszlánfejű apuka még meg sem gyújtotta, azonnal a fülembe súgják: elrontották. Ám mielőtt nagyon megharagudnánk az absztrakcióra képtelen kölkökre, jusson eszünkbe, hogy mennyire örültünk annakidején, ha a kesztyűsbábos szőrős keze kilátszott a paraván mögül. Menet közben arra is rá kellett jönnöm, hogy a gyermeki elvárásokat maga a mű, illetve az előadás hívta elő. Hiszen külső szempontokat soha sem kavartak az ítéletükbe, tökéletes nézők és hallgatók voltak, a produkció minden pillanatát magából az élményből próbálták megérteni. Nem zavarta őket előzetes DVD- vagy operaházi élmény. A zenét sem hallották még korábban.
Az első rész realizmusát látva – helyesebben: a realizmusra való törekvés igyekezetét – fennakadtak néhány dolgon. Nem azon, hogy miért néznek ki a figurák úgy, ahogy; nem azon, hogy miért táncolnak ügyetlenül – egy átlagos, normális családban mindenki ügyetlenül táncol, ez maga a realizmus -; s nem is azon, hogy miért kapnak a gyerekek használhatatlan ajándékokat. Utóbbit betudták annak, hogy a történet régen játszódik. A részletpontatlanságok viszont zavarták őket. Nem így fogalmazták meg, de a lényeg ez volt: ez a világ így nem működhet. S most jön a meglepetés! A második részt – a maga totális álomszürrealizmusával és álomabsztrakciójával, ahol egymást érik a “jelentésnélküli” táncok – az első pillanattól elfogadták olyannak, amilyen, hiszen tudták, hogy ez egy álom, ahol bármi lehetséges. Jellemző, hogy a Virágok keringőjénél – némi irigykedéssel – Milán odasúgta: “milyen sokat álmodik ez a kislány!” Nagyot nevettek az Arab tánc négypúpú tevéjén, a négy púpból négy táncosnő lett, a teve feje pedig poroszkált tovább.


Rá kellett jönnöm egy nagy felnőtt tévedésemre. Idáig azt hittem, hogy a Diótörő az első rész miatt lett úgynevezett “gyerekdarab”, a második rész a táncszerető felnőtteké. A legtöbb rendezés is ezt sugallja – azt hiszem, hogy ez a bábszínházi is, de ez legyen a legnagyobb hibája -, pedig a gyermekszem fogékonyabb a második részre. Csak ezt a felnőttek már elfelejtették. A zenekari árokból pedig olyan észrevétlenül szépen szólt Csajkovszkij muzsikája, hogy háromszor is meg kell majd gondolnom, mikor megyünk el meghallgatni egy másik Diótörőt. Mert a gyerekek csak azt felejtik el, amit nem akarnak megjegyezni. Erre a Diótörőre pedig emlékezni akarnak.


Csajkovszkij: A diótörő
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Km.: a Budapest Bábszínház művészei
Karmester: Kocsis Zoltán
december 22., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


Molnár Szabolcs
(Gramofon Zenekritikai Műhely, 2008. január 11.)